Hölgyek, urak! Hogy érzitek magatokat 55 év felett?

Egész jól, nekiálltam hízni sajnos,és mint eddig minden jó csajt megdugnék.

De a gyerekek idegesítenek.

Nagyon jól, gyakorlatilag semmi bajom - egy-két éventen van télen egy megfázós hetem esetleg, ennyi az össz betegség. Gyógyszert nem szedek semmit, néha vitaminokat, de azt is csak, amikor éppen eszembe jut.

Amióta nem doglozom, megtanultam angolul (nulláról), most az oroszt próbálom felhizni egy normál szintre, elkezdtem festeni, rajzolni, egész jól haladok, sokat tudok sportolni (mert jut rá idöm), sokat kirándulok a természetben is, van idöm olvasni, zenélni megint.

Hivalatalosan is rendben vagyok, orvoshoz évente egyszer megyek csekkeltetni magam, az értékeim egyre jobbak, de én is úgy érzem, minden rendben velem.

Mesélek valamit. Néhány napja történt. Ültem a tóparton. Már nem horgásztam, csak csendesen szemlélődtem. Velem szemben a jól ismert nádas, szellő se rezdül. Idilli kép. Arra gondoltam, ha megunom,beülök a qurvajó autómba, hazamegyek a frankó házamba a csodás asszonykámhoz. Micsoda szuper sorsom van nekem! Aztán arra gondoltam, hogy 5 éve (60 évesen) ugyanezek a "szuper" cuccaim megvoltak, ugyanilyen jó dolgom volt, csak éppen nem vettem észre. Emlékszem, konstatáltam a tóparton, hogy minden rendben, tehát tudok a következő projekten agyalni. Érted? Amíg rendben volt minden, nem voltam jelen az életemben. 65 évesnek kellett lennem, hogy lelassuljak, ledobjam a világmegváltó tempót, és élvezzem a pillanatot.

Persze ez a boldogság csak múló pillanat. Ma mélységes bánat emészt, megint elment egy barátom. Az idén a harmadik, aki rákban meghalt. Egyedül maradtam, csak a feleségem maradt.