Én ma ugy döntöttem végleg végeztem velem. Jol tettem?

Az emberek okkal háborodnak fel, mivel már rég idők óta tisztelet teljesen beszélünk a testvéreink, és szüleinkről. Mivel az általános emberi kép az, hogy mindig jól ki kell jönni a családunkkal, ezért hát az emberek megítélik azokat az embereket, akik bármi rosszat mernek mondani a vér szentséges kötelékéről. Igaz, hogy a legnagyobb igazság abban van, hogy becsülnünk kell a családunkat, mert barátot, élettársat, párt bármikor találhatunk, de testvért, és szülőt nem. Ugyanakkor nem mi választjuk meg, hogy hova szülessünk. Ez egyértelmű. Érthető a felháborodásod, a fájdalmad. Ez csak hozzád tartozik, és nem veheti el tőled senki. Ugyanakkor képesnek kell kompromisszumot kötni. Ez tesz téged majd az okosabb testvérré. Ha elég idős lesz a gyereked, és már túl vagy a kezdeti dühön, és haragon, akkor fogd magad, és menj el te hozzájuk. Úgy biztos a találkozás kettőtök, és a kicsi között. Tényleg nyomatékosítom, hogy fontos ez a gesztus, különben a gyereked sose fogja megismerni a nővéred családját, és előbb vagy utóbb mind ketten, vagy legalább egyikőtök bánni fogja. E mellett nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az emberi élet múlandó. Ha holnap kiderülne, hogy a nővéred nincs többé, vajon nem bánnád, hogy nem voltál elnézőbb, vagy megbocsátóbb? Csak hogy egy kis személyes tapasztalatot mondjak, egyszer hazafelé Budapestről csúnyán összevesztem a szüleimmel. Fáradt voltam, nyűgös, és azt gondoltam, hogy ha haza érek úgyis minden a rég kerékvágásban folytatódik. Tegyük hozzá késő este utaztam. Ám ahogyan megérkeztem éjszaka az állomásra, és vártam, hogy édesapám kocsival értem jöjjön, egy férfi lépett oda hozzám, és el kezdett beszélni hozzám. Amikor az állomást kényszeredetten, és ijedten elhagytam, a férfi követet. Az apám pont az utolsó pillanatban érkezett meg az autóval, így gyorsan be tudtam ugrani az autóba, és elhajtottunk. Ám sosem felejtem el azt a félelmet, amit akkor éreztem, ahogyan a férfi követett. Nem csak attól féltem, hogy mi fog történni velem, nem is csak attól, hogy lehet meg fogok halni. Attól rettegtem, hogy úgy fogok ezen mind végig menni, hogy megbántottam a szüleimet, és nem volt alkalmam bocsánatot kérni. Mert valóban van olyan, hogy bocsánatot kérni, vagy megbocsátani túl késő. Ez bármelyik nap megeshet, bármelyik nővel. És akkor nem beszéltünk a közúti balesetekről, a rablás áldozatairól, a betegségekről, és még sorolhatnám a horrort, amit bármelyik nap megélhetsz. Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni, de mindenképp tudatni akartam, hogy minden nappal, amit haragban töltesz egy nyilván általad szeretett személlyel, mérgezőbb, és tragikusabb lehet, mint bármilyen könyv, vagy film, amit ebben a témában ismersz, és a pokolnak hitted.

Végeredményként én aznap este anyám karjaiban zokogva kértem bocsánatot, pedig csak valami idióta hülyeségen vesztünk össze. De te ne várd meg, amíg ezt át kell élned. Lépd meg hamarabb az okos döntést. Legyél empatikus, és kompromisszum kötő képes, ne csak másokért, magadért is. Tisztázd tapintatosan a nővéreddel, hogy nem tartható az a kapcsolat, amit most ápoltok, és változtatnotok kell mindkettőtöknek, ha az a szükséges lépés. Néha engednünk kell a másik javára is, ha ezzel érjük el a kívánt eredményt. Tudasd vele, hogy szükséged van rá, de nem akarsz több üres ígéretet hallani tőle. Döntsetek egy hétvégi napról, amikor mondjuk ő, és a férje meglátogatnak titeket, és elköltötök egy ebédet/vacsorát közösen. Lehet ha nem a baba javára hívod, hanem mondjuk egy felnőtt társasági ebédre/vacsorára, és aztán tértek csak a baba témára, akkor szívesebben jön. Plusz ha a férjét is, vagy az ő gyerekeit is belevonod, akkor hátha közös erőfeszítésre tényleg megjelenik a nővéred, aki annyira hiányzik neked, és akire azért vagy mérges, mert szereted, és csalódtál benne. Remélem nem voltam túl személyes, és tudtam segíteni valamit. Valamint abban is bízok, hogy hamar megoldjátok ezt a problémát, és együtt beszélitek majd meg a gyermeknevelés rejtelmeit!:)