Normális dolog, hogy a 21 éves öcsém mindig otthon ül és nincs senkije?

"És magas is"

Mintha az alacsonyak nem is lennének emberek..

Én most 23 éves férfi vagyok, de pontosan ugyanilyen személyiségem van, akárcsak az öcsédnek. Én világéletemben introvertált és félénk ember voltam. Már általános iskolában kifogtak, gyakran voltam nevetség és cikizés tárgya, de nem éreztem elég erősnek se lelkileg, se testileg ahhoz, hogy kiálljak magamért. Egyébként is konfliktuskerülő voltam, így mindig azt hittem, hogy hamarabb leszállnak rólam, ha nem reagálok ezekre a dolgokra. Persze ez nagyon nem így lett. Így a középiskolától vártam a nagy "megváltást", elvégre mertem remélni, hogy ott már érett, értelmes emberek lesznek, akiknek számít a jövőjük, így biztosan elfogadnak majd. Hát pont hogy nem, az általános iskolában elkezdődött kiközösítés ott érte el a tetőpontját. Volt egy-két ember, akikkel jól elvoltam az osztályban, de a többivel nagyjából egyáltalán nem foglalkoztam. Ez most úgy érzem, egy életre megpecsételte az önbizalmamat. A "megváltás", amit a középiskolás éveim elején reméltem, végül az egyetemi éveimben ért el, végre olyan emberekkel találkozhattam, akik elfogadnak és tisztelnek. Ez némileg rendbe tette az önértékelésemet, de sajnos nem eléggé. Az egyetemi éveim alatt jutottam el arra a szintre, hogy egy vitában meg tudjam védeni magam, illetve egy helyzetben ki merjek állni magamért.

Introvertáltságom és félénkségem miatt nem nagyon szeretek én sem kimozdulni. Sok ember társaságában, zajos környezetben feszélyezve érzem magam, és ez olyannyira feszültté tesz, hogy számomra egyszerűen képtelenség ellazulnom. Emellett az ilyen környezet kimerültté tesz, ráadásul - mivel ilyen társaságban általában ki vagyok rekesztve - egyáltalán nem érzem úgy, hogy nekem egyáltalán helyem lenne ott. Éppen ezért nem megy nekem az ismerkedés, legyen az fiú vagy lány, éppen ezért nem volt még barátnőm sem - mivel nem tudom elképzelni, hogy egyáltalán lenne olyan lány, akinek pont ilyen férfi kellene, mint amilyen én vagyok. Természetesen emiatt van egyfajta űr az életemben, amit mással próbálok pótolni - jelenleg azzal, hogy letegyem sikeresen az államvizsgát, szerezzek egy jó állást... Igazából ez egy véget nem érő lista. És tudom jól, hogy akármennyire törekszem arra, hogy eljussak a lista legvégére, az nem fog igazán boldog emberré tenni.

Egyébként nekem herótom van attól, amikor valaki ezt így a szememre hányja. Ha én lennék az öcséd, egyáltalán nem örülnék neki, ha "javítani próbálnál a helyzetemen", mert azzal nem érnél el mást nálam, minthogy még rosszabbul érezzem magam. Annak örülnék a legjobban, ha tiszteletben tartanád, hogy ilyen vagyok.