Testveri kapcsolat? Üt?

Kilences vagyok. Tényleg nem vagyok olyan helyzetben, nem tudom pontosan átérezni min mész keresztül. De próbálom. Olyan nincs hogy nincs más megoldás. Hozzáállás kérdése!

De ha nem lépsz semmit (amit nem ajánlok, mert tenned kell valamit ez ellen) akkor is 3 évig bírod még aztán boldogan élhetsz, nélkülük, a magad ura leszel. Találsz egy jó munkát, férjhez mész, gyerekeid lesznek...

Ha van rá lehetőséged, menj el karate- vagy önvédelmi sportra. Jó lenne látni a bátyádat, amikor ütésre emelt kézzel elterül a földön!

Addig meg rúgd meg a legérzékenyebb pontján!

Anyukádról inkább nem írok véleményt.

15.-ös vagyok. A Gyakorin senki sem tud megvédeni, csak tanácsot adhat. Neked KELL megvédeni magadat! Ha anyád nem hallgat meg,akkor

1., menj el iskolapszichológushoz, igazgatóhoz, osztályfőnökhöz, mondd el a problémádat, főleg ha nyoma is van,

2., Apádnak írj, jöjjön haza, pereljen el, mert anyád és bátyád ütnek - vagy vigyen ki,

3., bátyádat rúgd meg (sípcsonton is lehet, az is nagyon fáj)! Lehet, hogy megver megint, de a következő alkalommal csak annyit kérdezz, hogy "Megrúgjalak?" Fogadok, a válasz "nem" lesz.

Állj ki magadért és a lelki békédért!

Felnőtt nő vagyok. Egész gyermekkoromban a 4 évvel idősebb nővérem vert. Én nagyon sovány, gyenge voltam, ő erős.

Édesanyám nem dolgozott, mindig otthon volt, soha nem védett meg.

Amikor sírtam, és mondtam a nővéremnek, hogy: "Hagyjál", anyukám engem szidott, azt mondta, ne nyafogjak, idegesíti a hangom.

Édesanyám a nővéremet mindig elhalmozta ajándékokkal, imádta, és soha nem büntette semmiért.

Velem éreztette, hogy alsóbbrendű, értéktelen vagyok.

Az indok: velem nehéz szülése volt, én tehetek róla, hogy szenvedett! Másodikként fiú gyermeket szeretett volna, és nem örült, amikor megszülettem. Ezt már 6 éves koromban elmondta.

Annak idején elhittem, hogy valóban értéktelen senki vagyok. Nagyon gátlásos, visszahúzódó, csendes lány voltam. A sok szorongástól, félelemtől, szívritmus zavarom és pajzsmirigy betegségem lett.

Sajnos, aki így él, a párválasztásban is hibát követ el. Házasságba menekültem, és olyan férjem volt, aki szintén megalázott. Az anyósom és apósom is lenéztek, az ebédlő asztalnál beszélgettek, de ha én megszólaltam, levegőnek néztek, nem válaszoltak.

Végül elegem lett, valami történt a fejemben. Szerencsére.

Elváltam, önálló, talpraesett nő lettem. Mindez annak köszönhető, hogy rájöttem: nem én vagyok hülye, hanem mindenki körülöttem!

A nővéremmel most szakítottam meg a kapcsolatot, közöltem édesanyámmal, hogy nekem ilyen testvér nem kell, és hogy ő is hibás, mert a nővéremet soha nem nevelte.

Édesanyám most hisztizik, öngyilkossággal fenyeget, mindennel próbálkozik, még azzal is, hogy: "Mit szólnak a rokonok, ha megtudják, hogy ilyen vagy, nem akarsz barátkozni a saját testvéreddel!"

Azt válaszoltam neki, hogy nem baj, majd én elmondom a rokonoknak, hogy miért nem barátkozom a testvéremmel.

Végül rájöttem, hogy gyermekkoromban hol hibáztam!

Abban hibáztam, hogy csendes, visszahúzódó kislány voltam, aki csendben tűrte a sorsát és szenvedett. Édesanyám azt mondta, már nagyon pici koromban, hogy ronda vagyok, amikor sírok. Ezért én mindig elbújtam, amikor sírtam, hogy senki ne lássa, milyen ronda az arcom.

Nem szabad hallgatni, nem szabad elbújni, nem szabad csendben tűrni!

Mindenkinek minden alkalommal mindent el kell panaszolni!

A rokonoknak, a szomszédoknak, az iskola igazgatónak, a pszichológusnak, az osztálytársaknak. Minél hangosabb vagy, panaszkodsz, sírsz, annál nagyobb az esélyed arra, hogy az édesanyád megijed, és tesz valamit az érdekedben. Azért, mert felelősségre vonja az a sok ember!

A tesód is visszafogja magát, ha beszélsz az osztályfőnökével, az igazgatóval, az iskola pszichológussal.

Nem Te kell, hogy meneküljél a családból! Főleg ne menekülj soha egy rossz házasságba!

Tegyél valamit a saját érdekedbe! Kérjél segítséget, sírjál hangosan, mindenki előtt, valaki csak tenni fog valamit érted!