Szerintetek ez bántalmazó beszólás a nővérem részéről vagy én viselkedtem úgy ahogy nem kellett volna es jogos volt a leszólas, pontosabban:leüvöltés? Lennebb kifejtem:

11# es pont hülyeséggeket feltételez.

16os is bele tud rugni a másikba rendesen, gratulálok!

Kérdező:

Én ezek után nem keresném többé a társaságát, kellene a faxnak hogy megint nekem essen vminek.

Főleg igy hogy előre megbeszéltétek hogy mentek de ő le se szarta

Gondolom a #11 és #16 pontozta le bosszból. De itt vannak random lepontozók. Nem akarnak vitatkozni, csak pontoznak. Vagy, ha valaki jól érvel, akkor nem tudnak mit reagálni és lepontozzàk.

Kéne egy ugyanilyen oldal, csak intellektüeleknek. Ahol mindenki tud vitatkozni.

En lepontoztam, 11-es vagyok, mert egyrészt nem írtam hülyeséget, másrészt szerintem félreértettetek.

Szóval nem azt mondtam, hogy a te hibád, kérdező, hogy leordítottak, de valószínűleg nem érted, hogy működik a kapcsolatod a nővéreddel, és saját magadat sem látod objektíven. Ezért mondtam én is, hogy hanyagold a vele való programokat (a gyerek miatt is). Olyan nincs, hogy jó a kapcsolatotok, nincs semmi konfliktus köztetek, aztán egyszercsak leüvölti a fejed, a te szavaidat használva.

Szóval nem a konkrét esetet kell kielemezni, számolgatva, hány perc telt el a kerdezgetéseid között, hanem az előző 29 évet köztetek, amióta ismered.

Szerintem a gyereknyavalygás idegesítette, ő pedig még mindig úgy viszonyul hozzád, mint egy boxzsákhoz, akit mindenért ki lehet kiáltani bűnbaknak, mindent rajta lehet levezetni, akinek okés nem reagálni a kérdésére, akivel okés felcsattanva ordítani. Jellemző nagytestvéri attitűd, csak a jobbak legalább kinövik.

Az, hogy a kérdésedre még annyit sem vakkant oda, hogy "várjá', mingyá'", hanem szimplán süketnek tetteti magát, olyan bunkóság, amit mással nem csinálna meg, csak veled, mert a húga vagy. Ezek után a felcsattanás szintén. Lehet, hogy amúgy kedvel téged, de nem veszi észre magát, mert veled szemben ez nála az évtizedes gyakorlat. Mivel még mindig megvagy, azt hiszi, rád ez nem különösebben hat, neked ez nem számít, sőt veled így kell beszélni, hogy értsd amit mond, és adott esetben mondjuk befogd.

Az meg, hogy este 8-kor (vagy bármikor) miattad hisztis a gyerek, mert te kiegyensúlyozatlan vagy, a gyerektelenek bazinagy "bölcsessége", merthogy gondolom nincs neki. Azzal nem tudsz mit csinálni, addig lesz ilyen k... okos, amíg nem lesz sajátja.

Meg kéne már egyszer mondanod neki, hogy a tököd kivan vele, hogy ilyen istentelen bunkó, és képtelen azt a civilizációs minimumot alkalmazni veled szemben, hogy reagáljon ha hozzá szólsz, és legalább elsőre normálisan szóljon hozzád, nem úgy, mint egy idegbeteg állat.

Ha nem is monológban adod elő, de legalább egy ilyen helyzetben reagálhatnál azzal, hogy "normálisan nem megy? Meg mondjuk nyöghettél volna valamit a kérdésre, hogy látsszon, hogy hallottad, ha már válaszolni nem vagy képes."

Lehet, hogy megsértődik (pedig ezzel még mindig töredékét adtad annak, amit tőle kaptál), de legalább visszavesz.

Velünk is nagyon hasonló a helyzet, csak mi pár évvel fiatalabbak vagyunk. Mondjuk az én nővérem mással se beszél túl szépen, pl. a párjával sem, de a családban talán velem beszél(t) a legcsúnyábban. Fél éve volt nálunk egy olyan helyzet, ami hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint amiről te is beszélsz. Sajnos ekkor én sem álltam ki magamért, hogy ne beszéljen így velem, ellenben a párom igen. Lett is belőle nagy sértődés, azóta még annyira se tartjuk a kapcsolatot, mint előtte. Nekem jó így, azóta ha családi összejövetelekkor találkozunk, akkor sokkal kedvesebb velem, mint régen. De az én nővérem alapból jópofiskodó, tehát nem gondolom, hogy ez őszinte kedvesség lenne, de jobb, mintha úgy beszélne velem, mint a csicskájával.

Mi egyébként nem tudtuk megbeszélni a dolgokat, én kezdeményeztem, de ő kb. válaszra sem méltatott. Ezt azért mondom, mert szerintem azok az emberek, akik hosszú évekig megengedték maguknak, hogy bárhogy beszélhetnek a másikkal, nem fogják tudni egyről a kettőre megfontolni, hogy lehet, valamit nem csináltak jól.

És abban is hasonló a helyzet, hogy én is családon belül meghunyászkodom, a magánéletemben viszont nem. Nehéz elfogadtatni a családdal, hogy nem vagyok már kisgyerek, vannak saját döntéseim, stb., ha a család egyáltalán nem fogékony erre.

Szóval kitartást! Írj, ha gondolod.

Válaszolva a kérdésedre egyébként szerintem nem számít bántalmazásnak, de semmiképp sem tűnik olyan állapotnak, amit jó ötletnek gondolok fent tartani. Én pl. az eset óta terápiára járok, sokat segít.