Aki gyűlöli a testvérét, az elárulná, hogy miért?

Mi lányok vagyunk, én vagyok az idősebb, 7 évvel. A szüleim bőven vastagon benne vannak, hogy megutáltam a húgomat, pedig lehetett volna másképpen is. Ahogy megszületett, én már sehol sem voltam (mondjuk előtte sem bántak velem jól, oda voltam vágva a nagyimnak, de ez más történet). Lett a testvérem, azt hittem, jó lesz minden, és egy család leszünk, de ahogy növekedett, ő lett a szemük fénye, a kis hercegnő. Neki mindent lehetett, én mindig nyeljem le a békát, mert én vagyok az idősebb. Persze a húgom vérszemet kapott ettől, és egyre jobban feszegette a határaimat (sokat volt rám bízva, ovi után pl.) Ha árulkodott, (hogy pl. rondán beszéltem vele), akkor nem is próbálták tisztázni a szüleink, hanem kapásból engem hordtak le. Nagyon megágyaztak a nagyon szar testvéri kapcsolatnak. Aztán persze én is törlesztettem, sokszor megütöttem, megtéptem, amikor a szülők nem voltak ott. Alapból megutáltam, egy nyűg volt a nyakamon, semmi más.

Azóta eltelt 30 év, igazából olyan semmilyen a kapcsolatunk. Igaz, van köztünk 2500 kilométer, ő ha hazajön Magyarországra, sem keres, én néha írok neki, akkor válaszol, de amúgy ő magától soha nem kezdeményez. Anyánknak még mindig ő az istenkirálynő, én leszarom mindkettőjüket most már. Tesómmal tartok azért egy nagyon felszínes látszat kapcsolat félét, de csak azért, mert ha anyánk meghal, örökségen civakodva osztozni az borzasztó lenne.

De amúgy azt vallom (40-esként), hogy a testvér a legfeleslegesebb, legfunkciótlanabb dolog az ember életében (nem csak nálunk, hanem az esetek kb. 95 százalékában ezt látom, talán ikreknél nem.)

Talán nem mondanám utálatnak, de nem sokkal van alatta. Alapból sose jöttünk ki jól az eltérő személyiségünk miatt (nővérem van, idősebb 3 évvel). De mikor összeszedte a semmirevaló, ingyenélő paliját, aki még ráadásul fel is csinálta, végképp elromlott minden. A seggük alá lett volna vágva egy kis lakás, meg egy kis autó, hogy legalább el tudják kezdeni a nyomorult életüket, ha már felelőtlenül szexeltek. Erre mikor már megszületett a gyerek, és majdnem kész volt a lakás, közölték, hogy nekik mégsem kell, és elköltöznek, "mert rosszul bántunk velük". Megjegyzem csak annyi volt az a hű de nagy kötelezettség az apuka irányába, hogy ugyan legyen már oly kedves eltartani a gyerekét, ha már megcsinálta. Ehhez képest amúgy egész nap itthon döglött, élősködött, meg még nekem kellett csinálnom a lakásukat Apuval, de egy idő után én megelégeltem, és közöltem, hogy nem az én dolgom megoldani a lakhatásukat.

Amikor elköltöztek, rá egy évre összeházasodtak, nagyjából akkor beszéltem utoljára nővéremmel, évekkel ezelőtt. Az esküvő után kb 2 évig senkivel nem állt szóba a családban valami marhaság miatt, de mióta visszanyalizta magát a szüleimhez, azóta kb róla szól minden, én meg szokás szerint félre vagyok hajítva a sarokba, mondván hogy én a problémáimat úgyis meg tudom oldani. Mindent megkap, a segge ki van nyalva, semmit meg se próbál magától elintézni, hanem rögtön rohan a szüleimhez, mert valamivel elakadt. Amíg én dolgozom - és gyakorlatilag mióta dolgozom, nem volt egy olyan egybefüggő hét, hogy el tudtam volna jönni szabadságra vagy pihenőre - addig szüleim minden évben elviszi ezeket gyerekestől-mindenestől külföldre nyaralni.

Egyszer megadtam a lehetőséget arra, hogy leüljünk ezt megbeszélni valami semleges helyen, ez azóta se talált meghallgatásra, szóval nem érdekel. Ha végül a szüleink itt hagynak minket, valószínűleg a hagyatéki tárgyalás lesz az utolsó alkalom, hogy mi találkozunk, és beszélünk egymással. Én elvagyok nélkülük, ők is nélkülem. Nem vagyok rájuk kíváncsi. Ki-ki élje a saját kis életét, de ne a másik kárára.

Anyánkék egy másfél szobás panelba csináltak minket így 18 éves koromig egy szobába kényszerítettek. (utána leléptem). Nem volt magánéletem, nem jöhetett fel a párom, nem alhattam mikor akartam. Egy pokol volt az egész.

Nem csak a testvérem, anyámékat is megutáltam, amiért ilyen önzőek voltak. nekik bezzeg járt a külön szoba

Nekem egy bátyám van, sajnos (7 évvel idősebb nálam). Nem tekintem a testvéremnek, csak biológiailag. A szüleim szerettek volna még egy gyereket (engem), a tesóm nem. Nem hallgattak rá, mert úgy vélték, hogy előbb-utóbb meg fog engem szeretni, de nem így lett. Mindent megpróbáltak, hogy szeressen engem és legyünk jó testvérek. Miattam megváltozott, más lett a természete. Erősen letagadta másoknak, hogy a testvére vagyok. Mindig dolgoztatott, csak, mert lány vagyok. Ha kiömlött valami, rám parancsolt, hogy mossam fel. Vagy takarítsam ki a fürdőt. És a többi... Úgy bánt velem, mint egy cseléddel. A szüleink hiába beszéltek vele vagy pszichológushoz vitték, nem segített semmi, mert folyton erősködött, letagadta, hogy létezem. 15 évesen skizofréniát állapítottak meg nála. Azt mondták, hogy ha nem születtem volna meg, nem történt volna meg ez. Anyáék magukat hibáztatták, pedig mondtam nekik, hogy erről ők nem tehetnek. Azt is tudom, hogy a születésem előtt normális gyerek volt, nem volt elkényeztetve, mert szépeket mondtak róla. Még a házimunkát is elvégezte rendesen.

De a születésem miatt minden megváltozott nála. Ma csak annyit tudok róla, hogy otthonról dolgozik és van gondozója is, aki sokat segít neki, még a házimunkában is -úgy, hogy a tesóm vele együtt takarít, főz, mos. Hosszú éveken át nem segített a házimunkában, ezért úgymond elfelejtette, mit hogy kell csinálni, mert az agya teljesen máshogy működik. Anyáék mesélték nekem, hogy amikor meglátogatták őt, a konyhában a földön találtak egy villát és kérdezték tőle, hogy miért van a földön. Mire ő: hát, vegyétek fel! Szerintem több napja hagyhatta a villát a földön, csak képtelen volt felvenni és a mosogatóba tenni. Fiatalként is sokszor ezt tette. Emlékszem, kilöttyintette a kancsóból az üdítőt és egyszerűen úgy hagyta a pulton. Eszébe se jutott fogni egy szivacsot és letörölni azt. Ha megkérték őt, hogy teregessen ki, akkor ezt mondta: "Van cselédünk, csinálja meg ő!" vagy: "Azt meg hogy kell??"

Úgyhogy nem tehetek arról, hogy nem szeretem őt. Ezt a szüleim is tudják és nem erőltetik rám. Egyformán szeretnek bennünket, de sajnos nem úgy alakult, ahogy ők szerették volna: egy normális családot. Nincs okom őket hibáztatni, hogy ilyen lett a tesóm.

Ahogy én figyelem az ismerösöket, általában a testvéri kapcsolatok 90%-ban a nagyobb testvér miatt mérgesedik el

Mivel a gyerek is ember, igy mondhatni hogy a gyerekek közt ugyan annyi az aljas gonosz mint a felnöttek között, és mivel a nagyobb testvér erősebb igy ha anagyobb testvér aljas a kistestvérével akkor abból sose lesz testvéri viszony mert aza helyzet hogy ah a kisebbik testvér hosszú évekig csak bántást kap a testvérétől akkor persze hogy előbb utóbb ő is meggyűlöli a testvérét.

A kisebb gyerekeknek eltart egy darabig mig megértik hogy a nagyobb testvér miért olyan gonosz, azt hiszi vele van baj vagy ez igy normális hogy gonosz a nagytestvér.

csak írigyelni lehet azokat akik kölcsönösen szeretik egymást a testvérükkel.

Amugy a testvéri viszonyok alakulásába a gyerekkorban a szülöknek kellene beavatkozniuk, az sokat segítene, de a legtöbb szülő nem tudja mit csínáljon, vagy nem érdekli mit müvel a nagyobb testvér a kisebbel.