Miért nem tudunk felnőtt korban testvérként kibékülni soha?

Gyerek korunkban is sokat veszekedtünk, de általában sikerült kibékülnünk. Én vagyok az öccs, és van egy 3 évvel idősebb nővérem. Mindig ő volt a tökéletes a családban, a szüleink is őt szerették jobban. Bár lehet ő máshogy gondolja. Belenyugodtam, hogy én vagyok a ki buta esetlen öccs még gyerekkorunkban. Ő kitalált valamit, akkor azt nekem kellett megcsinálni kb mint egy csicskának. Mindig lenézett, és okosabbnak, jobbnak gondolta magát nálam. Ez felnőtt korunkban is megmaradt, és egyenesen szégyellt is mások előtt, kioktatott mindig. Miután elköltözött a barátjához még rosszabb lett a helyzet. Mert még felerősödtek azok a tulajdonságai amiket ki nem állhattam benne. Nagyon simulékony, alkalmazkodó, de közben képmutató, arrogáns,és cinikus, túlzott határozottnak akar tűnni, és tévedhetetlennek, főleg velem szemben. Hogy csakazért is neki legyen igaza, én meg kussoljak, mert régen is én voltam a csicska öccse, és ezután is az leszek, aki felett minden értelemben áll. A harmincas évei közepén kezdett el pasizni, előtte nem volt senkije, de utána nagyon sokan voltak. Szinte bárkivel elment, rengeteg pasival találkozott, ők meg tovább fényezték az egóját, hogy ő milyen szép, és tökéletes. Inkább a rosszfiúkra bukott, összeált egy drogos alkoholista félig török, félig magyar férfival, és elköltözött németországba 1 évre. Én mindig támogattam, segitettem az itthoni ügyeit intézni,elintéztem a navos tartozását, mert már ott tartott a dolog hogy elárverezik a szülői örökségül hagyott házat. Egyedül gondoztam a demens anyukánkat 5 évig, ő meg élte a világát. Amikor haldoklott az elfekvőben, akkor akartak elmenni nyaralni külföldre. És még én voltam a szemét, mert azt mondtam, hogy ne menjenek , mert bármikor meghalhat anyukánk. Sőt, biztos rosszat akarok neki, hogy ne érezze magát jól. Pedig ilyet soha nem mondtam, mindig hallgattam az útibeszámolóit hogy épp merre jártak, és örültem neki, nem voltam rá irígy ilyen tekintetben. Viszont azt nehezményeztem hogy mikor még anyukánkat ápoltam, és már alig bírtam idegileg, alig jött segíteni. Mindig volt valami kifogás, amiért nem tud jönni. Anyukánk halála után gyakran az orrom alá dörgölte, hogy az a ház az övé is, és jobban vigyázzak rá, csináljak meg benne ezt+azt, ő meg ha el is jött, inkább a házra volt kíváncsi és nem rám. Ha beszélgettünk mindig az ő ügyei,és élmnyei voltak a központban, azt leszarta, hogy velem mi van. Legtöbbször apróbb dolgokon szoktunk összeveszni manapság is, és mindketten próbáljuk visszafogni magunkat, és nem egymás szemére hányni bizonyos régi sérelmeket, amik vitákhoz, veszekedésekhez vezetnek. Nem mondom hogy én vagyok a jó, mert én is felelős vagyok a vitákért, de sokszor rájövök, hogy ezt az énjét egyáltalán nem ismerem, ami akkor formálódott ki, mióta együtt van a párjával, aki nem rossz ember ugyan, de túlzottan sokat megad a párjának, és szinte elkényezteti, elhalmozza minden jóval. Persze biztos irígy vagyok rá, gondolhatja ezt mindenki. De mire? Én ilyen áron, hogy feladom a régi elveimet, egyéniségemet nem tudnék és nem is akarnék alkalmazkodni az új környezethez ami szinte csak kirakatból és képmutatásból áll. Ő annyira más, meg én is, de sajnos mi lennénk a legközebbi rokonok egymásnak. Mindig és mindig próbálunk kibékülni, elfelejteni a nézeteltéréseket, ami sikerül is egy darabig, de valami miatt újra össze tudunk veszni, még úgy is, hogy kompromisszumokat kötünk, és visszafogjuk magunkban a negatív érzéseket a másikkal szemben . Elég egy apró dolog, pl ha egyikünk pofákat vág valami miatt, ha a másik fél valamit rosszul csinál, vagy hibázik. Tehát a személyiségeink alapján garantáltan ellenszevesek lennénk egymásnak. Soha az életben nem találkoznánk, és kerülnénk egymás társaságát mert annyira különbözünk, de mégis testvérek vagyunk ami összekötne bennünket valamennyire. Másnál ez hogy van, hogy sikerül félretenni a régi sérelmeket, és nem figyelembe venni az apróbb újakat? Hogyan lehet két ennyire különböző embernek idomulni egymáshoz testvérként? Néha már úgy gondolom feladom, és soha többé nem akarom, hogy közünk legyen egymáshoz, de utána kibékülünk mindig, és addig jól megvagyunk, jókat beszélgetünk, de akkor is ott a kisördög bennünk ami arra vár, hogy valami hibát találjon a másikban, és akkor a felszínre jön kisebb szurkáládosokon keresztül, amiből néhányat el tudunk viselni, de ha egymásra pakolódnak, végül elszakad a cérna. A nővérem párja elött úgymond jól viselkelkedünk, de ő is sejtheti hogy valahol a mélyből eredeztetve nincs minden rendben. Ő rendes meg minden, de valahogy mellette változott szerintem a tesóm negatív irányba. A nővérem szerint meg én azért vagyok ennyire utálkozó, mert kikészültem anyukánk gondozásától. Amiben lehet is valami, csak néha úgy érzem annyira eltávolodtunk egymástól életfelfogásban, hogy nem tudom, nem értem, hogy mi hogy lehetünk testvérek? Annak minden tiszteletem aki ezt végig tudta olvasni. De végül nem is tudom szeretném -e hogy a gyarkori kérdések látogatói itélkezzenek felettünk? Mert gyanítom a többség olyat írna, ha írna, és nem tanácsot adnának, ami miatt végül is kiírtam ezt a kérdést, a másik meg az, hogy magamból is ki tudjam írni olyanok felé ami bennem van, akiknek talán egyes dolgok ismerősek lehetnek a saját életükből a saját testvérükkel kapcsolatban. Köszönöm annak aki elolvasta, és annak is aki valami tanáccsal tudna ellátni minket, vagyis inkább engem mert az én szemszögemből olvashatjátok ezt a dolgot. Nyilván az övéből nézve más lenne, és azt is meg lehet érteni, talán többen inkább vele tudnak azonosulni, de részben meg lehet próbálni az én szememmel is nézni a helyzetet. Ami egyesek szerint biztos túl van dramatizálva, és felesleges is ennyit írni róla, de itt van ez a lehetőség a GYK, és megpróbálok élni vele, mégha nem is fog a legjobban elsülni. Még utoljára leszögezném, nem volt célom íly módon a nővéremet lejáratni, és szidni a háta mögött. Mint írtam én is hibás vagyok nagyon sok dologban, és nem csak rajta múlt, hogy ilyen hullámzó a testvéri kapcsolatunk. Csak leírtam hogy én hogy érzem és látom a dolgokat. Ennyi, és még mindig nem biztos hogy rányomok a kérdés kiírása gombra, mert nem lehet már visszavonni, csak ha írok a moderátornak. Szóval ennyi, és igen, szófosásban szenvedek, és a helyesírásom se jó, és néha félreütök. Köszi annak aki elolvasta!