Mit tegyek, ha nem tudok együttélni a testvéremmel, de nem szeretném egyedül hagyni?

Kérdező, a pénzen kívül ki mit profitált ebből a szituból?

Szerintem ha nem válnak el útjaitok a szerződés lejártakor a fiúd nem marad veled. Ha mégis gondolkozz el, ilyen szerencsétlen lúzer jó lesz-e neked férjnek. Neki aztán tényleg senkije a te tesód, mégis tűri, hogy az otthonában kb. nincs intim nyugalomban. Lehet nem mondja, de képzeld magad a helyébe, hogy a te nővéred, a te anyád érdekei szerint kénytelen ő élni, ezt kapja a menyasszonyától. Minek neki ellenség... ahogy a szólás mondja.

Ha a párod lennék, már nem lennék a párod, azt ugye tudod?

Nekem nem férne bele, hogy a barátnőmmel plusz annak a nővérével éljek együtt éveken keresztül, mint az eygetemen, ahol mindegy volt, csak többen béreljünk.

Nagyon sok az ellenséges, támadó hozzászóló.

A Kérdező mondataiból sütött a bizonytalanság, a bűntudat, erre még a végén megkapja, hogy a párjának már rég el kellett volna hagynia. Úristen, mi bajotok van?

Kell, hogy őszintén elmondjuk a véleményünk, hogy segíteni is tudjunk,azonban ez nem segítség, ez is bántalmazás.

Volt valamelyikőtök is ilyen helyzetben? Hogy egy bántalmazó testvér mellett milyen felnőni, miközben a szülők is folyton azt nyomatják, hogy muszáj jól kijönni a tesóddal és tartani a kapcsolatot?

Olyan könnyűnek tűnik szerintetek megmondani a véleményt, ha anyagi szempontból sem voltak sokáig lehetőségek a menekülésre?

A párja pedig nem birka,nem gyenge. Hanem erős, kitartó és igazán szeretheti, főleg ha még mindig együtt vannak és sikerült azóta elköltözniük. Mert ilyen esetben türelemre és támogatásra van szükség. És a vőlegényének ezt kell megadnia. Az jó, hogy kifejezi ő is, hogy nincs rendben ez a helyzet, mert legalább nem csak a Kérdező fejében létezik a probléma.

Épp ez a baj az ilyen családokkal. Hogyha te vagy a bántalmazott, mindenkitől igyekeznek elszeparálni. Nincs egy jó szavuk senkiről, aki az életed része akarna lenni, legyen az csak egy barát, szerető, kolléga. Minden alkalmat kihasználnak a kapcsolatok szétzúzására és ha még olyan a helyzet is, hogy még nem tudsz onnan a pároddal menekülni, alig van esély a kapcsolat fenntartására.

Én tudom milyen ez. Én átmentem már rajta és a párommal elköltöztünk. Nekem a húgom ilyen és az egyik szülőm. Még mindig nem sikerült véglegesen megszakítani a kapcsolatot, mert ez terápia mellett is nagyon nehéz, ha folyton bűntudatot keltenek. De amíg a párommal mindent megtudok beszélni és szeretjük egymást, egyszer teljesen eltudok szakadni tőlük. Fontos, hogy a társunknak többször jelezzük, hogy erről nem tehetünk,igyekszünk, de egyedül nem megy. Azonban neki nem kötelessége ezt eltűrni, mert szabad ember és ha úgy dönt, elég, az is rendben van. Mert nem lehet ezt senkire sem ráerőltetni.

És ha ezek után ez a társ marad, akkor nem feltétlenül arról van szó, hogy birka, vagy könnyen irányítható. Hanem hogy tényleg szeret, fontos vagy számára és téged néz, nem a családodat. Hogy nem ér annyit ez a feszültség, hogy lemondjon rólad. Na az ilyen férfi a férfi. Aki kitart a nehéz időkben, mert ez igen, rohadtul nehéz időszak. És nem lehet az időt meghatározni sem, hogy mennyi idő után kell feladni. Egy ilyen társnál sosem kell félni attól, hogy megcsal, hogy a következő nap fogja magát és lelép. Mert ha eddig nem tette, miért tenné máskor? Főleg ha azt látja rajtad, te is azon vagy, hogy elmenj és nem jó ez neked.

Huhh. Na ezért fontos, hogy tájékozottak legyünk, mert nem fogunk butaságokat írogatni olyannak, akinek igazi, értelmes tanácsra lenne szüksége. Elszomorító, hogy látszik, mennyire tud itt valaki az ilyen helyzetekről és fogalma sincs, hogy kellene kezelni. És utána sem olvas, hogy tájékozódjon kicsit.

Ami fontos: nem szabad nyílt vitába bocsátkozni, mert energiavámpírok. Nem nyerhetsz velük szemben. Akkor sem, ha elköltöztél már és a magad ura próbálsz lenni. A testvéred és valószínűleg a szintén beteg szülőd (valamelyik fixen az), ugyanis megtalálják a módját, hogy beférkőzzenek a fejedbe. Először jönne a cukiskodás, hogy mennyire fontos vagy és hiányzol nekik. Aztán ha te elhiszed, rövid időn belül újra ugyanazt fogják csinálni, mint előtte. Gátolják a fejlődést.

Ezért mondják, hogy a kapcsolatmegszakítás legjobb megoldás.

Brittany, én is hasonlóan toxikus famíliát tudhatok magaménak és én se a semmire fel járok sématerápiára. És érdekes mód, tudtam tudatosan olyan párt találni magamnak, aki nem erőlteti a családi jópofizást és nem is tűrné, hogy ilyen szinten csak egy utánfutó legyen az életemben, aki a látszatra jó, de amúgy csak a beleszületett család az első és utolsó. Mindig mondta, hogy felőle átmehetek a mutterékhoz annyit, amennyit én akarok, de azt önállóan tegyem, szóval még elizolálni sem akar. Na meg már tizenévesen láttam, milyen elbaxott családom van, akit tudom, nem akarok az életembe beengedni, ha egyszer lesz olyan férfi, akivel családot alapíthatok.

Azért, hogy valaki nem tudom hány éven keresztül ehhez asszisztáljon, ott tetszik, nem tetszik, vagy birkatürelem kell, vagy baromi nagy kiéhezettség a női nemiszervre, vagy az, hogy a csávó férfiként semmire ne tartsa magát, hogy olyan nőt is találhat, aki mellett nem egy oldalkocsi, akit olykor leporolnak, vagy mindhárom együttálllása.

Kedves 27-es!

Értem az álláspontodat. Mindannyiunknak jogunk van eldönteni mit várunk el az életünktől. A bántalmazó családok is hiába hasonló sémára épülnek, mégis vannak eltérések legyen az pl. anyagi helyzet vagy hogy a bántalmazott miképpen reagál a bántalmazásra.

Épp emiatt írtam fentebb, hogy aki nem ismeri ezen szituációkat, nem tud érdemben tanácsot adni.

Nos, nem igazán értem mi volt a cél azzal a résszel, hogy tizenéves korod óta tudod hogy nem normális a családod. Ezzel olyan, mintha azt fejezted volna ki, hogy a Kérdező még csak most jött volna rá és nem tudja jó ez vagy sem. Holott nem erről volt szó.

Épp ezért írtam azt is, hogy ilyen beteg emberekkel nem lehet vitatkozni. Mert nem nyerhetsz. Nincs értelme a vitáknak, mert kétszeresen, háromszorosan torolják meg, hogy élni mertél az alapvető emberi jogaiddal.

Nem csak a neten keresgélve találja meg mindenki ezt a sokszor sablonnak tűnő választ, hanem akkor elmondom az indokot a magam helyzetét felhasználva.

Már gyerekként éreztem, hogy ez a sok feszültség nincs rendben és olyasmikért büntettek, aminek értelme nem volt. A testvérem is ahelyett, hogy velem együtt küzdött volna az ilyen szituációk ellen, inkább alkalmazkodni próbált, és "arany gyermekként" kezelték ezután. Ugyanúgy kapta a szidalmazást és verést, de az összehasonlítások miatt őt jobbnak tekintették és egocentrikussá vált.

Állandóan próbálták elnyomni az identitásomat, megtagadták az érzéseimet, az ösztöneimet.

Én ekkor valószínű még tudat alatt kezdtem elszeparálni magam tőlük. Lehet ennek köszönhető, hogy kitudtam onnan szakadni és nem lettem végül én is olyan, mint ők. És bár akkor én pont hogy mindig felvettem a kesztyűt ha belerángattak a táncba, azóta, 29 évesen tudom, hogy nem a legjobb megoldást választottam. Olykor igenis jobb lett volna csendben maradni és rájuk hagyni. Mert mára elég, hogy én tudom, nem normálisak és mondjanak amit akarnak. De kamaszként végképp az érzések vezérlik az ember tetteit és arra viszont jó volt, hogy megtanuljak kiállni önmagamért és rájöjjek, a felállított határaimhoz jogom van és ezt nem léphetik át.

Azonban kamaszként nem tudtam elszökni, nem volt semmim és senkihez se tudtam volna menni. Később, 16 évesen megismertem a férjem, akivel azóta együtt vagyunk. Ő 17 évesen messze lakott tőlünk, több kilométerre, tehát távkapcsolatban maradtunk több éven át és havonta két hétvége erejére találkoztunk, ami nálunk történt, ugyanis nem mehettem sehova és semmi pénzem nem volt, mert a tanuláson kívül nem engedtek semmit. Eleinte tudom, hogy sokkolta a családom, a testvérem álnok viselkedése. De már akkor előfordult jópárszor, hogy kibukott a száján a véleménye, amit a szemükbe mondott és itt jött a fekete leves. És most értelmet nyer az előző írásom.

Mert megtanulta ő is a leckét, amit én. Mivel ezek után a szülők nem engedték, hogy találkozzunk. Nem egy hónap így kimaradt, ezalatt elhordták mindennek a párom és hogy keressek mást, főleg olyat, aki közelebb lakik. A testvérem szintén beleállt a kapcsolatunkba és minden tőlem hallott információt felhasznált ellenem a szüleinknél. Róla ekkor nem tudtam, hogy beteg lehet. Csak azt, hogy szintén traumatizálták az évek és sokszor emiatt hozott rossz döntéseket.

De ezek után a párommal közös terveket szőttünk, miként jöhetnénk ki jól ebből az egészből. Engem egyetemre szántak kezdettől fogva, így olyan képzést kellett választanom, ami messze lesz tőlük az iskola miatt. A párom nem tehette meg, hogy összeköltözik velem, mert ő is akkor kezdte el az életét és munkát találva gyűjtögetett. Tehát szakközépiskola után egy érettségivel és szakmával úgy döntött, elhelyezkedik.

Így is adódtak nagyon durva viták, de a kettőnk célja fontosabb volt végül mindennél. De itt is fontos kiemelnem, hogy már csak azért sem lehet birka a lány párja sem, mert ilyen helyzetben nem jó semmi, amit csinálsz. Mert nálunk se volt jó megoldás. Mivel ha visszaszóltál, eldurvultak a dolgok. Ha nem szóltál és rájuk hagytad, ugyanúgy nem tetszett nekik. Tehát nem fog nekik egyik sem tetszeni. Ezért is bolondulnak meg sokan, mert nem lehet hozzájuk alkalmazkodni.

Az egyetem alatt már kerestem pénzt és félretettem, amit tudtam, hogy a páromnak segítsek. Ekkor alig látta a családom, mert az egyetemhez közeli albérlet lett a találkozások helyszíne (amit a szüleim fizettek,mert nem kaptam kollégiumot), vagy az ő lakóhelye, még a szüleinél. De később, hogy a testvérem is ugyanarra az egyetemre került be, együtt laktunk 1 albérletben.

Onnantól minden egyes nap maga lett a pokol. Mivel addigra láthatóvá vált mennyire beteg. Szavakkal nem lehet kifejezni, mit okozott 3 év alatt. Pedig ekkor én már konkrétan felismertem a problémát. És így is hatással volt rám minden, amit csinált. Beférkőzött újra a fejembe és elérte, hogy kijöjjek a béketűrésből. A párom nem egyszer szembeszállt vele, de nem ért el vele semmit, csak megtorlást, amit nem rajta, hanem rajtam vezettek le...

A költözés az egyetem után nem ment simán. Hazugság kellett hozzá, ennek okait nem taglalom, de készen álltunk az együttélésre. Megtettük és azóta jobb valóban a helyzet. A költöztetésnél tudom, hogy megijedt a testvérem és az anyám (ő a másik), így mindenben segíteni akartak. Hagytam, mert ennyit azt hiszem megérdemlek. Hiába emlegették utána, nem zavart cseppet sem. Nem akartam, hogy zavarjon. A párom egyáltalán nem hajlandó velük kapcsolatba lépni, és fokozatosan vesz rá arra, hogy én is így tegyek, mert én is sérült vagyok és a felépült lassú folyamat. Emellett a terápia is segít és amikor beszélek velük, és átlépik a határaim, azonnal jelzem és ha nem vesznek vissza, szó nélkül végetér minden.

Én kedves vagyok velük, mert eleve mindenkivel az szoktam lenni. Fontos azt is figyelembe venni, hogy annó ők is sérült gyerekek voltak, de amíg az én identitásom megmaradt, az övék nem. Tükrökké váltak és a saját nyomorúságukat mutatják másoknak. Nekik is terápia kellene, de nem sűrűn jönnek rá maguktól a nárcisztikusok az igazságra, hiszen rettegnek tőle. A testvérem számomra most menthetetlen, és nem is az én kötelességem megmenteni. Ezt próbálom jelenleg is tudatosítani magamban.

A kérdezőnknek is ezt kellene tennie. Hogy a saját élete a fontos. És az a jövő, amit a párjával elképzeltek. Azóta nem tudjuk hogy alakult náluk a történet, de ha készen álltak a költözésre, és rájöttek maguktól is ezekre, már minden rendben van.

Szóval ezért sem tartom én birkának az ilyen embereket. Mert ha neked több eszed van, és tudod, hogy a pároddal egy ideig nem lesztek még képesek kettesben élni, miért okoznál magadnak gondot? Ha úgyis tudod, hogy nincs értelme velük beszélni, miért vitatkoznál? Ha te tudod a véleményed és úgysem tehetnek ellene semmit, miért ragaszkodnál az igazad érvényesítéséhez? Főleg, ha helyette lehetsz te az okosabb és kihasználhatod a lehetőségeket, amik még ebben az esetben is megvannak. És ezen van a hangsúly. Miért szúrnál ki magaddal és a szerelmeddel, ha még nem vagy képes eltartani magatokat és a hitelfelvételt sem lehet hasraütésszerűen megtenni?

Vagyis hiába tudjuk, hogy nem normálisak, azt is meg kell tanulnunk hogyan kell őket kezelni. Ehhez előbb önmagunkat kell jobban megismerni, a hibáinkat, az értékeinket, hogy ne bizonytalanodjunk el, ha megkérdőjeleznek.

Végezetül azt mondom, amit a terapeutám, csak a saját szavaimmal:

Ide ész és rafináltság kell. Mivel a vita, a dühöngés és örjöngés az, amit eleve várnak tőled. Hogy elveszítsd a kontrollt és azt csináld, amit ők akarnak. Fegyvert adsz ezzel a kezükbe, amivel ártani fognak neked. Ha nem tudsz higgadt maradni és letojni magasról, mit mondanak vagy tesznek, te magad sem leszel képes sosem feldolgozni ezt az egészet. Amint nem foglalkozol ilyenekkel, eltudod majd engedni őket is, ha úgy döntesz.