Akinek lelépett az apja, más is ilyen rosszul viseli?

Van aki jobban, van aki rosszabbul viseli ezt, emberfüggő. Én 6 éve szakítottam meg apámmal a kapcsolatot amikor megtudtam róla, hogy valójában 100%-os ellentettje annak az embernek akit eljátszott előttem miközben felnőttem (durva dolgok, most erre nem fogok kitérni, hosszú lenne). Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy úgy éreztem egyáltalán nem ismerem apámat ennyi év után, neki köszönhetően, és úgy döntöttem, hogy nem érdemli meg, hogy a fiának nevezhessen. Őt se viselték meg ezek a dolgok kifejezetten mert azóta egyszer sem próbált meg keresni. Vagy lehet, hogy csak szimplán nem tudna a szemembe nézni és mit mondani, nem lenne meglepő.

Az első pár év elég keserves volt, mert attól függetlenül, hogy tudtam, hogy a személy akit apának szólítottam, valójában egy teljesen más ember, még mindig hozzá voltam szokva, hogy körülöttem legyen. De aztán ahogy eltelt kb 2 év, rájöttem, hogy az élet nem fog megállni a kedvemért, hogy túltehessem magam rajta úgyhogy azóta inkább úgy állok hozzá mint egy tanulsághoz. Egyetlen dolog amit megtanított apám az az, hogy milyen ember és apa ne legyek. Magamra erőltettem, hogy a siránkozás és a gyűlölködés helyett ezért az egy dologért legyek hálás, tanuljak az ő hibájából és éljem tovább az életem.

Hát szerintem kicsit túlreagálod, főleg hogy felnőtt vagy már, ha jól értem.

Sokakat elhagy az apja akár kissebb korában, vagy rosszul bánik velük...

Persze nem szép hogy nem is érdekli az unokája, de hogy eszedbe jut és egyből sírsz az kicsit erős szerintem.

Lehet azért vagy ilyen érzékeny mert régebben jóban voltatok, szeretett. (ha jól vettem ki az írásodból)

Nekem is rossz a kapcsolatom az apámmal, de évekkel ezelőtt bőgtem rajta utoljára. Már nem igazán érdekel, hozzászoktam. Gondolom neked nehezebb mert gyerekkorodban apás voltál, most meg csalódnod kellett.

26 éves vagyok,13 éve lépett le apám , egy másik nőért.

Mai napig nagyon faj , de most mar nem az h elvaltak anno , hanem az hogy konkretan le se szarja a fejem .

Anyukam nagyon szar helyen dolgozott, éhbérért ...apam a gyerektartast hol kuldte hol nem.

Az új nőjének is volt 2 kamasz gyereke , azoknak mindent megvett és eltartotta oket.

En meg volt h a fel telet torna cipoben veszeltem at , mert vagy cipo vagy eszunk.

Anyukam egy hos , apam egy fereg .

Idokozben az idosebbik nevelt lanyanak szuletett egy kislanya , nem sokkal kesobb nekem is ...az en gyerekem evente 2x latja ,a masik "unoka" minden hetvegen :(

Én 35 éves vagyok. Csecsemő koromban lépett le az "apám" egy másik nőért- Az volt a rossz, hogy mindig belebotlottam olyan emberekbe, akik kérdeztek róla. A középiskola volt különösen nagyon sz@r, amikor néhány agyament tanár családfakészítéssel fárasztott minket. Ilyenkor persze beindulnak a fantáziák, s még azt is kitalálták, hogy zabigyerek vagyok és Anyám nevelőintézetből hozott ki.

Amikor lediplomáztam Anyám és a Nagyszüleim azt akarták, hogy hívjam meg a diplomaosztómra. Én viszont megmondtam, hogy nem vagyok rá kíváncsi, mert az ilyen nem apa csak spermadonor. Sem Tőle sem a szüleitől nem kaptam sose semmit, meg sem látogattak, pedig a szomszéd városban laktak.

Tervezem, hogy megváltoztatom a családnevemet. Tizen-, huszonévesen csak azért tettem félre a gondolatot, mert a Nagyszüleim lebeszéltek róla, mondván, hogy házasságban született gyerek vagyok. (Ők vallásos emberek lévén minden ilyesmit bűnnek véltek.) Azóta tudom, nem kellett volna Rájuk hallgatnom.

Ha lenne gyerekem pedig a közelébe sem engedném.

5 éves voltam, amikor lelépett más nő miatt, akkor még fel sem fogtam úgy igazán. Főleg, mert az elején még keresett, sokat találkoztunk, vitt ide-oda, de ahogy a "szerető" terhes lett, én megszűntem létezni. Nem keresett, nem hívott, max karácsonykor találkoztunk a nagyszüleimnél. Sokáig bennem volt ez a sértettség, hogy én miért vagyok kevesebb (főleg, hogy a nője facebookra töltötte fel a "boldogabbnál boldogabb" családi fotókat nyaralásokról, kirándulásokról), engem miért nem lehet úgy szeretni, ahogyan a húgomat, vagy hogy mi a baj velem. Magamban kerestem a hibát, főleg hogy láttam, a barátnőimnek milyen apukáik vannak, akik tényleg tűzön, vízen át mennének a családjaikért. De aztán én elfogadtam ezt, úgysem tudnám ráerőszakolni magam. Úgy vagyok vele, hogy én elveszítettem egy sz.r embert, aki a saját gyerekéért sem képes kiállni, szóval nem nagy veszteség nekem. Viszont ő a személyemben olyan embert veszített, aki kb mindennél jobban szerette.

De Isten nem ver bottal, én lelkileg teljesen rendbejöttem, építem az életem. Ő meg ott van közel 50 évesen 3 közös gyerekkel egy olyan nő mellett, akit nem szeret, de a felvett hitelek, épülő ház miatt nem tudja otthagyni, meg fél attól, mekkora gyerektartást gombolna le róla a "szerelme". Szóval nekem megfelelő elégtétel az, hogy boldogtalanul fogja leélni a hátralévő életét.