Vannak sikertörténetek olyan kapcsolatban, ahol a férj gyereke és az új feleség szeretik, elfogadják egymást?

Nálunk fordítva van, nekem van 2 gyerek páromnak nincs, első tali gáz volt, a második már oldottabb, a 3.-nál már a nyakában lógtak és nagyon szeretik mert 100%megbízható es mindig igazságos (ha le is cseszi őket nagyritkan akkor tudják hogy jogos).

Bnőm mozaikos, a ffinak 2 gyerek, az egyikkel jol kijon a masikkal sehogy.... az gáz és látom hogy nem tesz jót a kapcsolatuknak. A ffi elfogadja a nő 2 gyerekét de akkor is megvan az én gyerekem te gyereked.

Az én gyerekeim apjának bnőjét viszont utalják mert 23 évvel idősebb nálam es folyton nevelni akarta őket igy vele nem hajlandók találkozni + cigizik amit utálnak.

Az én férjemnek két gyereke volt az előző házasságából, vele éltek, az anyukájuk másik országban és nem foglalkozott velük.

Én örültem nekik, mert nekem nem lehet gyerekem. A fiatalabb fiú (akkor 9 éves) rögtön barátságos volt velem, nagyon jól kijöttünk már az elejétől. Szerintem örült, hogy végre egy nő került a családba. Az idősebb fiú (akkor 17 éves) nem örült nekem. De erre számítottam is, egyébként is nehéz időszak ez a tizenéves kor. Szóval nem vettem magamra, nem vettem személyes sértésnek. De ahogy megismert, ő is megszeretett, kb. 1-2 hónap alatt.

Voltak rossz pillanatok. De mindig arra gondoltam, hogy ő gyerek (akkor is, ha már nagy) és én vagyok a felnőtt, nekem kell higgadtabbnak lenni. Kaptam az elején beszólást, hogy minek vagyok ott, csak egy idegen vagyok. De aztán jól kijöttünk, én nem cseszegettem, nem akartam nevelni. Közben meg azért neki is jó volt, hogy pl. főzök nekik. Vagy tetszett neki, hogy tanulok, foglalkozok a tesójával, ő is látta, hogy szeretem őket, és nem egy gonosz mostoha vagyok. Nem mentem bele vele soha semmilyen veszekedésbe. Látta, hogy nem tud felhúzni, így nem is próbálkozott egy idő után, és elkezdett ő is olyan normálisan viselkedni velem, ahogy én vele.

Egyébként szerintem a kicsinek köszönhetem, hogy ő is ilyen hamar megbékélt, valahogy úgy tűnt, hogy látja, hogy milyen jól elvagyunk a tesójával, és akkor mi értelme, hogy ő lázadozzon, ha jóban is lehetünk.

13 körül voltam mikor apukám összejött a mostohaanyámmal. Eleinte olyan semleges volt a kapcsolatunk, nem nagyon tudtunk mit kezdeni egymással, neki nem volt gyereke. Aztán, mikor megszületett a húgom, akkor voltak köztünk viták, párszor összevesztünk, felnőttként sem gondolom úgy, hogy jogosak voltak a beszólásai. De ma már jóban vagyunk, nem találkozunk sűrűn, de elbeszélgetünk, a családját (szülei, testvére) imádom és ők is mindig úgy kezeltek, mintha vér szerinti rokonuk lennék.

Anya barátját nem bírtam elviselni az elején, idegesített, utáltam. Pontosan nem tudom miért, igazi okom nem volt rá, kamasz voltam és anyukám elhanyagolt kissé. De ma már, így 10 évvel később, vele is jóban vagyunk.

Nálunk. Szeretem a férjem gyerekeit és az exfeleséggel is jóban vagyunk:-)Már a legelején leültünk hármasban és átbeszéltük a dolgokat, hogy mi az amibe beleszólhatok a gyerekekkel kapcsolatban és mi az amibe nem, sikerült közös nevezőre jutnunk. A gyerekek is aranyosak, először nem volt egyszerű, de pár hónap alatt összeszoktunk, velük is elbeszélgettem, hogy nem akarom elvenni az apukájukat, tisztelem az anyukájukat és szeretnék velük jóban lenni, olyan ember szeretnék lenni az életükben akire számíthatnak. Nem az anyukájuk, nem is gonosz mostoha, de barát se.

Nem mondom hogy nincsenek kisebb összezördülések, de kezelhető az adott helyzet. Viszont ehhez kell, hogy mi felnőttek, mind a hárman, vagyis most már négyen, csapatként dolgozzunk a gyerekek érdekében. Ha nagyobb dolgot tervezünk, mindig felhívom előtte az anyukájukat hogy engedi-e.