Hogy tudtátok megemészteni hogy a lányotok felnőtt?

Ismerd meg a srácot, és mutasd, hogy elfgadod!

Amikor a lányod megszületett, és nem csaptad falhoz azonnal, elfogadtad, hogy:

1. Ami a lába között, az nem neked van ott.

2. Ellenben más, korabeli férfiak számára.

3. Ezek egyike előbb-utóbb fontosabb lesz neki, mint te vagy a saját édesanyja.

4. Az előző pont el nem érése a gyerek lelki tönkretételét vagy orvosi témába eső testi visszamaradását igényli. Egészséges lelkű emberként erre csak nem törekszel.

A gyerek hatalmas nyűg és stresszforrás, minden pozitívuma ellenére. Hogy az ember ezt vállalja, nagy kötődés, szeretet szükséges. Most ennek a kötődésnek kell kicsit bomlania. Kicsit gyászolni kell.

Zavaró neked, hogy AZT csinálják? És neki nem volt az a biológiaóra után vagy az első pirnóélménye után, hogy uramisten, apámék is? Ez az élet rendje, ez az Erő rendje!

Szerintem ez az érzés teljesen normális. Próbálj meg kevesebbet gondolni rá.

Az én apám előtt sem lehetett SOHA beszélni róla, hogy valaha is éltem nemi életet, pedig már 44 éves vagyok és anyuka. :)

Tudod, mi anyukák szoktunk magunk között azon poénkodni, hogy az apáink abba a hitbe szeretik magukat ringatni, hogy az imádott unokáik szűznemzéssel fogantak, mert mi ugye soha... ;)