Szülők! Ti hogy viszonyultok a huszonéves lányotokhoz?

25 éves vagyok, 19 éves koromtól nem lakok otthon (először egyetem, utána albérlet), 1,5 éve vagyok anyagilag független. Egyetem alatt még majdnem minden hétvégén hazajártam, én az én szüleimhez, párom a sajátjához. Amióta albérletbe költöztünk együtt megyünk mindenhova, 2-3 hetente az egyikőnk szüleihez, utána a másikéhoz. Anyukámmal 2-3 naponta beszélünk messengeren pár mondatot, de ha minden rendben van, nincs kérdésünk akkor van hogy csak hetente. Apukám nem igazán használ internetes kommunikációs eszközöket, úgyhogy vele általában csak akkor beszélek, ha hazamegyünk. Anyukámnak bármit elmerek mondani (pl nőgyógyászati vagy szexuális problémákról is bátran beszélek vele), de attól még nem kell minden nap beszélgetnünk vagy minden hétvégét ott töltenem. Úgy érzem nekem a szüleim mostanra elfogadták, hogy felnőttem, saját életem van, tanácsot adhatnak, de vagy megfogadom vagy sem... Párom szülei sokkal nehezebben viselik, hogy csak 2-3 hetente látják az egyetlen pici fiukat (tőlük messzebb is lakunk, 1,5-2 órás autóút, úgyhogy anyagilag is megterhelő lenne gyakrabban menni), ha 2 napig nem hívja az anyukáját már kapja a lecseszést, hogy "az anyád már nem is érdekel?", miközben a beszélgetéseik sokkal felületesebbek, odáig tart hogy mit csináltunk tegnap este és eszünk-e rendesen. Talán az idő előrehaladtával kezdik az ő szülei is elfogadni, hogy gyerekek egyszer felnőnek, kirepülnek, és a saját életüket kell hogy éljék.