Az anyám meghalt számomra. Rossz ember vagyok?

A lényeg az, hogy kiskoromtól fogva sokmindent eltűrtem attól a nőtől. De most kialakult az a helyzet, hogy elegem van belőle és az érzelmi szorulásából.

Kiskoromban el kellett tűrnöm, hogy semmi másra nem képes csak kritizálni, sértegetni, fenyegetőzni. De soha nem képes semmiféle közelségre vagy biztatásra, és segítségre sem. Ma már ez nyilván nincs, mert nagyobb vagyok, és mint olyan meg tudom védeni magamat.

De az továbbra sem múlt el később, hogy csak azt hangoztatta, hogy mire nem vagyok jó és képes, és, hogy belőlem csak azt nézi ki, hogy majd a szart fogom lapátolni valahol, habár arra sem vagyok képes. Nem hitt abban, hogy felvesznek egyáltalán egy nyomorult középsuliba. Ennek ellenére felvettek, méghozzá egy elég neves katolikus iskolába. De ez sem volt elég, ha nem ment a tanulásban valami természetesen jött őle aminek jönnie kellett. De ha jól ment, és az iskola honorált az neki nem hogy természetes, inkább jelentéktelen volt.

Nem hitte, hogy felvesznek egyetemre, persze felvettek. És így vagy úgy de elvégeztem. A helyzet az, hogy most hihetetlenül boldog voltam, hogy sikerült legalább egy része annak amit elterveztem, de ő nem hagyott három percig sem örülni. Azonnal talált valami hibát és a tetejébe meg akarja mondani, hogy hol és miként dolgozzak a végzettségemmel.

Sokminden kikívánkozott már belőlem, például az, hogy fogadjon örökbe olyat akivel elégedett lehet, vagy az, hogy nem volt kötelező vállalni, abortusz is van a világon, kicsit drága de megkímélt volna mindkettőnket.

Lehet, hogy velem van a baj, de eljutottam egy ponthoz, miszerint: na eddig és nem tovább. Besokalltam. Egész életemben elviseltem a savanyúságát és a keserű véleményét, azt, hogy semmi másra nem képes csak megerőszakolni az önértékelésemet, persze én marha mindig törekedtem a béketűrésre és a harmokikus viszonyra kettőnk közt, de most, hogy elértem valami fontosat legalábbis számomra, annyit képtelen kiizzadni magából, hogy "ez igen, fiam!" Nekem ebből elég volt. Lehozhatnám a csillagokat is és akkor azt mondaná, hogy most meg sötét van ez égen. Úgy döntöttem, hogy mostantól nem létezik a számomra. Addig kibírjuk egymást amíg feltétlenül szükséges utána fel is út le is út. És tartok tőle, hogy nem fogom keresni. Soha nem kértem semmit, nem adtam rá okot, hogy szégyenkezzen miattam, vagy arra, hogy távol tartsa magát tőlem. Nem igényeltem volna soha sokat, én azt hiszem.

Egyébként nem egyszerű ez, hogy meghalt a számomra. Nem akartam így, de ő nem tett ez ellen semmit. Hiányozni fog de ez van. Igenis fáj, de nem akarom már visszacsinálni. Elég volt a pitizésből.

Velem van a probléma? Túlérzékeny vagyok?