Haragszom a szüleimre, mert nem vettek nekem lakást? Ez normális?

Az lenne a problémám, hogy fura kettősséget érzek, harcolok magamban. Egyfelől magamra haragszom, mert telhetetlennek érzem magamat, és tudom, hogy az is nagy dolog, hogy kitanítottak és támogattak érzelmileg és másnak ennyi sem adatik, de még sem tudom kiirtatni magamból a haragot és sokszor már leplezni sem tudom a szüleim előtt.

Tehát az én sztorim az, hogy Kelet-Magyarországról származom, az ország egyik legkevésbé fizetett megyéjéből, 2014-ben 500 Ft volt a nettó órabérem, amikor utoljára dolgoztam a szülővárosomban 12 órában. A szüleim feneke alá akkor tettek lakást, mikor anya 20, apa 23 éves volt. Anyának biztos szakmája volt, apának pedig a mai napig piacképes, egyik legkeresettebb és legjobban fizetett szakmája. A város többi lakójához képest elég szép summát vittek haza, hitelt nem kellett fizetniük, de annyira rosszul szervezték a dolgaikat, hogy mai napig az autón kívül nincs vagyonunk. Mindig nélkülöztünk és azóta sem tudom, hogy ez ilyen szerencsés helyzetben hogyan történhetett meg. 23 évesen több pénzem van már most, mint a szüleimnek, pedig én aztán nem vagyok elresztve, de 17 éves korom óta minden nyáron dolgoztam. Sajnos valószínűleg az is hozzájátszik a haragomhoz, hogy a környezetemben a kortársaim 70%-nak a szülei ballagásra vagy egyetemista korára vettek saját lakást. Nagyon szerencsés évben érettségiztem, 2013-ban, ekkor volt a béka feneke alatt az ingatlanárak, a barátnőmnek két lakást is vettek Budapesten 9 millió forintért, a másiknak egyet a XII kerben 12 millióért. Mindössze 3 millió forint önerő kellett volna hozzá, amit sok barátom szülője már 18 éve, a gyerek babakorától gyűjtögetett, így simán kijött az önerő. Ha a szüleim önerőt adtak volna és a hitel törlesztőjét kéne magamnak fizetnem, már akkor is saját lábra tudnék állni, lenne egy félig saját otthonom, ahol a lakótársam szinte állná a törlesztőrészletet.

Most itt vagyok Budapesten pályakezdőként, ugyanaz a lakás mára már 35 millióba kerül, családot szeretnék 5 év múlva alapítani és annyira durván próbálok spórolni, hogy belebetegszem pszichésen, már egyszer pánikrohamot is kaptam. Lakótársammal 30m^2 nyomorgunk ketten fejenként havi 70ezer forintot fizetünk, ő is a városomból jött, és próbálunk valahogy vegetálni. Mikor nagyon kétségbeesett vagyok egy dühös hang mindig a fejemben van, hogy ez a szüleim hibája, mert kisujjból kirázhatták volna, amivel segíthettek volna, hiszen a lehetőségük adott volt. Saját ház, hitel nélkül, ajándékba, összesen 1 gyerek, biztos szakma, jó fizetés. Néha elképzelem, hogy elmegyek külföldre és a fejükhöz vágom, hogy most évekig alig fognak látni, köszönjék maguknak, mert máshogy nem lehet majd családom, csak a bizonytalanba. Ezután meg egyből bűntudatom lesz, hogy mégis mit képzelek én, hogy ilyet mondok, örüljek, hogy vab diplomám, fedél a fejem fölött, kaja az asztalomon. Az általuk elszalasztott lehetőség viszont nagyon éget bennem belül. Más szülei nehezebb körülmények között is összetartottak, megszervezték az életüket, az enyémek meg folyamatosan ölték egymást, és a jószerencséjükkel sem tudtak mit kezdeni. Az ő testvéreik érdekes módon nem kaptak semmit és előrébb is jutottak, pedig 22 éves korukig csak egy koliszoba egy ágya jutott nekik. A vagyonuk, házasságuk is stabil. Az enyémeknek meg mindkettő ment a levesbe.

Úgy érzem néha szétvet a harag és tehetetlenség egyvelege és szakemberhez is fordulnék már, de sajnos túlságosan sajnálnám a pénzt pszichológusra.