Szerintetek mennyire a szülő felelőssége, hogy a gyerek meddig jut, mire viszi? Illetve mennyire feladata arra törekedni, hogy minél sikeresebb felnőttet faragjon a gyermekéből?

Nem feltetlenul van benne resze. Gyereke valogatja... van akinek kell az utmutatas, osztonzes van aki meg anelkul is sokra viszi.

Amugy rossz a megkozelites mert nem sikerre kell nevelni hanem a boldogsagra. Ennek csak egy resze a “sikeressèg”

A szülőnek nagyon nagy felelőssége van abban, hogy mennyire foglalkozik gyerekével mikor iskolás, mennyire segíti őt kiteljesedni, pl. kreativitásban, mennyire segít neki, ha elakadt a háziban..stb. Az ő felelőssége az, hogy rávezesse a gyerekét a tanulás fontosságára.

Ha a gyerekben kialakult, hogy mi szeretne lenni, akkor abban kell támogatni és nem azt csinálni, hogy ha a szülő orvost szeretne a gyerekből, de a gyerek h..lye bioszból, akkor nem kéne ráerőltetni ezt. A gyerek valósítsa meg önmagát.

A szülőnek nagyon nagy felelőssége van ebben, mert a mintákat otthon szerzi a gyerek. Persze ez is csak egy kétélű fegyver ami könnyen visszaüt.

Én is azt gondolom, hogy a szülőnek elsősorban boldogságra kellene nevelni a gyermeket nem sikerességre.

Azt látom, hogy nagyon sokan iszonyat görcsöket raknak a gyerekbe azzal, hogy majdhogynem elérhetetlen elvárások elé állítják már kisgyerek korától kezdve. Menő suli, különórák, szene, sport. Aztán gimnázium, elit egyetem sikerszak és persze mindenhol elvárás a kitűnő értékelés és a kimagasló teljesítmény.

A világban való boldogulásra, útja, életcélja megvalósítása nagyon fontos, nevelés során ezeket kell segíteni. Lehetőleg nem olyan módon kell motiválni, hogy mindig egy etalont, egy célt állítani elé és elmondani naponta több ezerszer, hogy "semmi sem lesz belőled soha, bezzeg nézd meg a ... az majd sikeres lesz, de teee", stb.

A mai világban stabil értékrend átadása is nagyon fontos.

A jó család sokat segíthet. Nálunk pl. anyagilag nem tudtak segíteni, tanulásban sem, továbbtanulásban sem. De mindig biztattak, hogy tanuljak és örültek neki, hogy érdekel a tanulás, büszkék voltak rám.

De van több olyan ismerősöm is, akin nálam előnyösebb családból indult és mégsem érdekelte igazán semmi, nem lettek olyan sikeresek.

Szerintem nem lehet mindent a szülőkre fogni.

Könnyebb elindulni, ha van szülői segítség (én sem anyagira gondolok feltétlenül). De bárki elindulhat, csak nehezebb lesz, mint a másiknak.

Ez a legnehezebb része a gyereknevelésnek. Azért, mert bitang nehéz egyensúlyt találni a bíztatás és a bas2ogatás közt, úgy megmondani, hogy túl sokat akar, hogy ne törd le, és reálisan látni, hogy mire képes és alkalmas.

Az szuper, ha a gyerek tudja, hogy mit akar, merre indul, alkalmas rá, és csak támogatni kell. De ez a legritkább.

Alapvetően mindenki a legjobbat akarja a gyerekének, de nagyon nehéz megtalálni és belátni, hogy mi is az igazából. Ami nem túl magas elvárás, nem kevés, és testre szabott.

A szülő felelőssége, hogy a gyerek személyiségének az alapjait lerakja. De abban is sok a "készen kapott" dolog, amihez csak viszonyulni lehet, de változtatni nem.

Amíg kisiskolásról van szó, értelemszerűen a szülőnek kell rászorítania őt a tanulásra. Ez skizofrén helyzet, mert ha teljesen elengedi magát a gyerek, akkor jó eséllyel elkallódik, de ha agyongyötröd és azon az áron lesz jó tanuló, hogy idegroncs lesz, annak sincs értelme.

Ráadásul nagyon jellemző, hogy a kis elsős érdeklődéssel telve megy iskolába, mindent tudni akar a világról - de az iskola nem kielégíti, hanem letöri a tudásvágyát, és 6-8 évvel később már utálni fogja az iskolát, a tanulást, és mindenfajta ismeretszerzést. És ez nem a szülő, nem is a gyerek, legtöbbször nem is a tanár hibája, hanem azé a stupid iskolarendszeré, amelyet "bölcs politikusaink" létrehoztak és sok évtizede, minden szakmai ajánlással szemben, hatalmi szóval fenntartanak.

Ami pedig az iskolában a személyiség formálását illeti, kicsiben leképeződik benne a felnőtt-társadalom. Ahelyett, hogy egymásra figyelő, önzetlen, együttműködő embereket nevelne, az ököljog és a "kaparj kurta, neked is jut" szemléletét neveli a gyerekbe, a gyengébbet megalázza és kiközösíti, rongyrázásra nevel stb. Az a szerencse, hogy ha többé-kevésbé ép lélekkel eljut az ember a felnőtt korig, ott már van esélye olyan munkahelyet választani, ahol nem ilyen a légkör, vagy vállalkozóként dolgoznia, ahol nem kell ilyen emberekkel együtt lennie.