Anyukám élvezi, ha rossz nekem? Mit lehet ezzel kezdeni?

Úgy érzem, anyukámnak örömet okoz, ha rossz nekem valami.

Persze nem hatalmas dolgokra kell gondolni, egyesével apróságok, csak az összességük eléggé fájó, maga ez a hozzáállás.

Pár példa:

- Ha velük eszek, MINDIG rak a főztjébe olyan hozzávalót, amiről tudja, hogy utálom. (Nem vagyok nagyon válogatós, körülbelül olyan 4-5 ételt tudnék felidézni, amit kifejezetten nem szeretek, sikerül mindig ezeket készítenie.)

- Kamaszkoromban nagyon sprőd, fénytelen, kifésülhetetlen volt a hajam. Egyszer bevásárláskor mondtam neki, hogy vegyünk hajbalzsamot. Direkt másikat választott, mint amelyiket szerettem volna, direkt olyat, ami nem fénytelen hajra való. Kint a parkolóban elolvastam a címkét, és mondtam neki, hogy nem baj, a hátsó címkén ezen is írja, hogy fényessé teszi a hajat. Erre kivette a kezemből, és kidobta a kukába a flakont.

- Szintén kamaszkoromban, több év tunyaság után összeszedtem magam egyszer, és elkezdtem napi szinten futni. Mire belejöttem, és fejlődni kezdtem, és kezdett látszani az eredmény, megtiltotta a dolgot, és annyi magyarázatot adott, hogy úgy látja, hogy "túlságosan" élvezem.

- A legjobb barátom szülinapján már évek óta szokott lenni nála egy kis összejövetel. Házibulinak nem nevezném, általában 6-7 ember jön össze, beszélgetünk, kártyázunk, zenét hallgatunk, ilyesmik. Ebből jó sok évig kimaradtam, mert az első alkalom után, amikor elmentem erre, utána MINDEN évben arra a hétvége szervezett valamit, és "sajnos" soha nem úgy jött ki, hogy el tudjak menni.

- Mikor kicsi voltam, imádott olyan ruhákat rám aggatni, amiket már akkor cikinek éreztem és gyűlöltem. Pl világ életemben utáltam a rózsaszínt, ezt tudta jól, a ruhatáramban nem volt fellelhető soha, erre egyszer hazaállított egy rózsaszín nagykabáttal és egy rózsaszín iskolatáskával, hogy mostantól hordhatom azokat.

- Ha nagy ritkán beszéltem neki arról, hogy suliban sokan cikiznek, kinevetnek, meg egy-két alkalommal meg is vertek, akkor annyi volt a reakciója, hogy kinevetett, és/vagy elmesélte az ismerőseinek, hogy miket "képzelgek", és együtt nevettek rajtam.

Szóval tényleg ezek önmagukban nem olyan hatalmas problémák, de hogy nap mint nap ilyen apróságokon keresztül érezteti velem kicsi korom óta, hogy neki öröm, ha nekem valami rossz...?

Próbáltam már beszélni erről vele, az évek során nagyon sokszor, de szerinte csak képzelődök, és leráz, hogy hagyjam a hlyeségeimmel.

Normális ez?

Mit lehet tenni? Valahogy szerintetek tudnék én beszélni vele és hatni rá, vagy egyáltalán csak választ kapni arra, hogy miért ilyen? Vagy kérjem meg esetleg nagymamámat, hogy próbálja meg? Bár rá soha nem hallgat...

Én már arra is gondoltam, hogy valami lelki probléma az oka, és egy pszichológus jót tenne, de ezt fel se merem hozni, szerinte csak a "kettyósok, dilisek és a modern elkényeztetettek" járnak pszichológushoz, meg akik "már jó dolgukban nem tudnak mit kezdeni magukkal". Ilyen embert rá lehet valahogy beszélni mégis, hogy legalább próbálja meg?

Mit kezdhetnék a helyzettel?