Minden helyzetben támogatnád a gyereked?

Nyilván megértően viszonyulnék hozzá, de ez nem jelenti azt, hogy mindenben támogatnám.

A nyitókérdésben leírt helyzetben kifejezetten hangsúlyoznám neki, hogy "az élet nem habostorta". Illúzió azt várni, hogy mindig örömmel foglalkozzunk a munkánkkal. Jó, ha általában véve örömet ad, de legyen bennünk annyi stressztűrő képesség, monotonitás-tűrés, kudarctűrő képesség, hogy elfogadjuk, hogy nem mindig öröm a munka.

Rögtön hozzátenném, hogy ugyanígy egy házasság sem évtizedeken át tartó folyamatos "hű de boldog vagyok" érzés. Ott is lesznek hullámvölgyek, mélypontok, megoldandó problémák. Ott is kell tűrni, megbocsátani, engedni. Nem szabad rögtön meghátrálni a problémák elől.

Nagy igazság, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Aki mindig a könnyebb ellenállás irányába megy, aki feladja a küzdelmet, az a végén teljesen értéktelen embernek fogja magát érezni, mert látja, hogy tizedannyit sem bír ki, mint mások. És ez (tehát folyton a könnyebb utat választani) valóban egyenes út a depresszióhoz.

2-re is reflektálva annyiból érezném felelősnek magam a jelenlegi hangulatáért, hogy talán nem tanítottam meg elég hatékonyan erre eddigi élete során.

Biztatnám, hogy próbáljon sportolni, vagy olyan tevékenységet végezni, ami erőkifejtéssel, elfáradással jár, és valamilyen "győzelem"-élményt lehet átélni utána. Ez nemcsak hagyományos sportág lehetne, hanem pl. hegymászás; vagy tűzzön ki maga elé olyan célokat, mint pl. az, hogy átússza a Balatont (vagy van Öböl-átúszás is, ha az előbbi nagy falatnak tűnik). Vagy biciklizze körbe a barátaival (vagy velünk, a családjával). Csináljon BÁRMIT, ami teljesítmény, amihez testi és lelkierőt kell mozgósítania, és amire utólag büszke lehet.

És ezekben viszont maximálisan támogatnám, akár azzal, hogy én is végigcsinálom vele együtt (ha kezelőorvosom nem tilt el tőle). Lássa, hogy az "öreg" is izzad, küzd, szenved - DE NEM ADJA FEL!

"Meghallgatnád, megpróbálnál tanácsot adni?"

Undorító szülő az, amelyik erre nemet mondana.