Hogy sikerült felnőttként feldolgoznotok, ha a szüleitek nem jó emberek és nem szeretnek senkit?

Nehéz gyerekkorom volt. Átlagos alsó középosztálybeli családba születtem, anyagilag nagy gondjaink nem voltak, de igazán jól sem éltünk. Sokszor ránk vetítették a gondjaikat, ideje korán kellett halállal, betegségekkel, anyagi dolgokkal találkoznunk, amiket nem tudtuk kezelni és nem a mi kezünkben volt. Túl sok terhet pakoltak ránk, a testvérem el is züllött, nehezen jött ki belőle legalább nagyjából, de most is csak kapjuk az osztást felnőtt fejjel.

Pszichológushoz is jártam egy ideig, kicsit segített, teljesen nem. Anyám követelőző, pl felhozta nekem azt is már, hogy más gyerekek miért vendégelik meg a szüleiket minden hétvégén, én miért nem, vagy pl anyák napjára miért nem csaptunk nagyobb felhajtást (vagyis nem hívtuk étterembe, mert nem volt pénzünk, akkor raboltak ki). Vagy pl problémázott azon, más gyerek miért hívja naponta az anyját, rám meg úgy kell kéthetente rámtelefonálnia neki.

Apám meg egyszerűen csak egy hímsoviniszta, agresszív ember. Mivel nő nemű lettem, már csak alacsonyabb rendű állampolgár lehetek. Semmiben nem mondhatom el az övével ellentétes véleményem, mert egyszerre leüvölt. Ha megjegyzést merek rá tenni (pl volt hogy kárt okozott nekem, és ezért vártam volna a magyarázatát), rámzúdítja egy üvöltözés keretében az összes világfájdalmát, még azért is én vagyok a hibás, ha pl valakit megbüntettek közlekedési szabálysérté smiatt, mert "biztos én magyaráztam neki megint közben". Ebben-abban segített nekünk, amit azért elfogadtam, mert mi is sokat segítettünk már náluk, de valójában 5 percig nehéz megmaradni mellette, ráadásul már öreg és beteg is, így még rosszabb lett (a betegsége depressziót és személyiségi elváltozásokat okoz, de eddig sem volt egyszerű, nem kell erre fogni).

A testvérem ugyanilyen agresszív, ráadásul iszonyatosan féltékeny rám. Volt, hogy nem ülhettem le a párja mellé egy utazáson, át kellett ülnöm miatta. Mióta kezdenek jobban menni az anyagi dolgaink, még jobban kezd kicsinálni apámmal karöltve. Olyan mondatokat kapunk, hogy "semmi nem a tiétek, ti nem értetek el semmit, minden a banké" - mert van valamennyi hitelünk és azt mertem mondani, hogy "az én lakásom". Meg kikezdenek azért, mert diplomás vagyok, ha pl szakmai kérdésben állást merek foglalni, egyből jön az osztás, hogy én semmit nem értem el, ne szóljak, mert semmire nem mentem a diplomámmal (nem dolgozom a szakmámban egy ideje).

Elviselhetetlenek. Anyám meg folyamatosan szó nélkül tűri, ahogy engem osztanak, mikor látogatóban vagyok, csak a száját húzogatja, hogy lássam, nem helyesli, de nem szól. Már megmondtam neki, hogy így nem fogok hazalátogatni, de nem hatja meg.

Ritkábban megyek már, mint régen, de azért így is minden hónapra jut egy-egy odaszúrás. Ha havonta megyek, akkor havonta adják ki a világfájdalmukat énrajtam.

Kicsit úgy érzem, a bennem lakó gyerek még mindig azért küzd, hogy nem szabad faképnél hagyni a szülőt, jóban kell lenni vele, hátha egyszer szeretni fog. Tudom, hogy nem fog. Ki hogy küzdött meg ezzel? Mérgező család, ami egyben elvárja, hogy ne legyek "hálátlan".