Ti, akik elmenekultetek otthonrol, szoktatok szembesulni magatokban a szuleitek viselkedesevel?

Ha az ember elég önreflexív előbb-utóbb képes megszabadulni nem kívánt tanult mintáktól.

De szerintem ami még nagyon fontos: régen abból indultam ki, hogy amit az alkoholista/erőszakos apám csinál, annak én mindennek az ellenkezőjét teszem. Mintha belül mindig megkérdeztem volna magamtól, hogy "most mit tenne az apám", és következetesen az ellenkezőjét tettem annak, amit ő tenne. De idővel rájöttem, hogy így akarva-akaratlanul még mindig az apámtól függök, mert a döntéseim kiindulópontja még mindig ő, és ha igazán szabad akarok lenni, akár úgy is dönthetek, ahogy ő döntött volna. Szóval most már nem vizsgálom, hogy apám mit tett volna, egyszerűen csak teszem, amit én magam a legjobbnak tartok.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne hasonlítsak az anyámra.

A külső vonásokkal nem nagyon tudok mit tenni sajnos.

A belső jegyekben, ha hasonlóságra bukkanok legszívesebben szembe köpném magam.

Anyummal nagyon sokáig nem voltunk jóban. Túlzás nélkül kicsinálta a menopauza és rajtam, a lányán vezette le.

Én is gyakran veszem észre magamon a hangsúlyt, a szavakat, azokat amiket mondok.

Néha belül is fel-feljön egy-egy berögződés (pld. túlzott kritika) amit le tudok nyomni magamban, tudatosítom hogy ez csak az anyumtól vett minta.

Meg 1-2 olyan dolog is amit tizenéven keresztül hülyeségnek hittem, és most jövök rá hogy igaza volt bennük.

Nem akarom őt teljesen kiírtani magamból. Mostanra jobb a kapcsolatunk, de tudom hogy lesz egy olyan időszak, amikor ő már nem lesz. Jó érzés, hogy 1-1 gesztus, kifejezés tovább él bennem belőle.