A kérdés azokhoz szól, akik már nem tartják a kapcsolatot a szüleikkel: milyen esemény vett rá titeket, hogy végleg meghozzátok ezt a döntést?

A szüleim elhúztak nemsokkal a születésem után, én meg nagyszülőkhöz kerültem, aztán apám kihozott külföldre, közben leszart és csajozott összevissza miközben én használt ruhákban jártam és karácsonykor is a fa alá egy nagy büdös semmit kaptam általában. Mindeközben a nők akik nálunk megfordultak kaptak csak úgy drága telefonokat stb. Ha meghal, én leszek az utolsó aki megjelenik a temetésén az egyszer biztos.

Anyámmal néha összefutok, de azt is ilyen két évente egyszer, az ő életéről sokat nem tudok, de szerintem ez jobb is így.

Anyám férje. 7 éves voltam, mikor összejöttek, a 8. szülinapomon már nálunk élt. Erre tisztán emlékszem, mert olyan ordítozást csinált a vendégek előtt, hogy még a következő héten is arról beszéltek a szülők az iskolában. Eleinte ezek a viták, veszekedések ritkábbak voltak, mondjuk volt havonta 1. Ahogy telt az idő, egyre sűrűbbek lettek, és egyre kisebb dolog is kiváltotta őket (pl. hogy a kabátjára ráraktam a sálamat, vagy hogy eltörtem véletlenül egy poharat). Anya mindent megtett neki, érte. Minden nap meleg reggelit csinált neki, vacsorát főzött (normális 3 fogást, nem szendvicset, vagy ilyesmit). Mosott, takarított rá, de ő ezt természetesnek vette, mert "a nőnek ez a dolga". Mikor mondtam, hogy egy teát megcsinálhatna magának is, ne anyát rángassa már ki emiatt a kádból, akkor rámförmedt, hogy "ő férfi, ez a lányok dolga". Igen, akkor érthetőbb is lett volna, ha anya otthon ül és semmit nem csinál, eltartja. De nem így volt, anya isd dolgozott, ráadásul külön kasszán is voltak, olyan szinten, hogy anya nekem pl külön járt bevásárolni, ha elmentünk valahová ebédelni, az én részemet kifizette külön ő. 13-14 éves koromban kezdődtek a megcsalások, egy idő után már nem is titkolta a pasi. Mikor anya számon kérte, akkor közölte, hogy fáradt, nem akar erről beszélni, ne cirkuszoljon. Belekötött abba, hogy én miket veszek magamnak, mit eszek, hová járok nyaralni apáékkal, vagy apa mit vesz nekem, mennyi pénzt ad. Piszkált, ha otthon voltam, és azért is, amikor mentem valahová. Ha visszaszóltam neki, azonnal rohant anyához, mint valami óvodás, hogy "úristen ezt mondta a lányod nekem/rám". A végén már nem telt el nap ordibálás, veszekedés, beszólogatás nélkül és már nem anyával csinálta csak, hanem velem is. Sok lett, én pedig olyan vagyok, hogy tűrök tűrök csendben, de ha egyszer betelik a pohár, akkor vége van, és lehet bármennyire kedves, mézesmázos, nem felejtek és nem leszek vele ugyanolyan. Ez meg is történt, és kértem anyát, hogy váljon el tőle, mert ez így nem élet, ebbe bárki belerokkanna. De hogy nem, mert egyedül sem lenne jobb (mondjuk nem értem, hogy egy 41 éves, szép és csinos nő miért maradna egyedül, de mindegy), meg hogy "minden férfi hülye, nehogy azt higyjem, hogy mással jobb lenne". Én elköltöztem az egyetem miatt, és sokkal felszabadultabb lettem. Nem áll belém a gyomorgörcs, amikor nyitom az ajtót, hogy vajon itthon van-e, vagy nem fülelek, hogy megállt-e egy autó a ház előtt, és hallom-e a lépteit belefele. De közben mikor hazamentem 1-1 hétvégére, ugyanaz várt és leszívta minden energiámat... Anyám is panaszkodott folyton, napi 2-3x felhívott, hogy elmesélje, éppen miért megy a cirkusz. Változtatni persze nem akart, de rám nagyon átragadt az egész légkör, megviselt.

Mostmár kb havonta 1x beszélünk, nem voltam otthon május óta. Hiányzik, és szeretem, de nem mehet tönkre az életem a férje miatt, akit ő nem bír kezelni.

Én pont, hogy gondolok arra, milyen lehet nekik. Pontosan ezért és a saját mentális egészségem (maradékáért) teszem. Egyik se érdemli ki a szülő címet. Egy gyereket könnyű összehozni, és könnyű tönkretenni az életét már jó előre, gyerek/serdülő korban. Csak azért, mert valaki szült/közösült egyet, meg pénzzel eltartotta, "felnevelte" az utódot, az utódot ez nem kötelezi semmire. Ha szerették, ha törődtek vele, akkor van mit visszafizetniük.

Ezt a de csak az anyád, csak az apád szöveget mindig gyűlöltem, már gyereknek is. Nem én tehetek róla! Ellenben ő tehet róla, hogy nem vakart ki, vagy nyelt le időben. (És én sajnálom a legjobban, hogy nem tette.)

Nem tartom a kapcsolatot egyik felmenőmmel, sőt egyetlen rokonommal se. Apám az egyetlen, aki felé valami szeretet/tisztelet morzsát éreztem, ő legalább bocsánatot kért a kölyökként elszenvedettekért, meg elmondta a saját szemszögét, és képes voltam megérteni a miérteket. Nem felejtettem el, de megbocsátottam. Anyám összesározta előttem, de évekkel később képes volt tisztára mosni magát, pár évig egymás közelében laktunk és voltak szép napok. (Én 25, ő 50 körül voltunk ekkor.) Ellenben elcseszte, súlyosan. Újra elérte, hogy ne legyek rá kíváncsi. Pia és lelkileg terrorizálás. Tudnék csúnya történeteket mesélni. Én se vagyok matyóhímzés, de én miattuk lettem ilyen. (Mondjuk fater meg a saját szülei miatt, ez egy ördögi kör.) Hogy mi vitt rá? Igazából elköltöztem a környékről és csak simán nem érzem a késztetést, hogy megkeressem. Félek tőle, az az igazság. Na meg, magától ő sose fog megkeresni, hiába tudja az elérhetőségeim.

Anyám. Nem egy észkombájn, de manipulálni és érzelmileg zsarolni mesterien tud. Undorodom tőle. Zsigerből. Egy hazugsággal és aljas húzással elérte, hogy minden holmim el kellett vinnem otthonról, egy olyan helyre, ahova már előtte se fért egy gombostű se. Azt hazudta, hogy jön a végrehajtó és kiteszik, úgyhogy a jelenlegi papucsával.. mármint férjével elmennek onnan és vigyem, mentsem én is gyorsan a cuccaim. Na hát ennek 4 éve és azóta is ott vannak, sőt úgy tudom, okostévére, új laptopra is futotta. Utóbb kiderült az is, hogy egy léha nőszemély volt, ezért kapott el egy majdnem az életébe kerülő betegséget, amikor én még olyan 10 körül lehettem. (fertőzőt, úgyhogy mi is félszben éltünk egy ideig, főleg ha megvágta magát mosogatás vagy pedikűr közben - szerencsére elővigyázatos volt legalább, így nem kaptuk el.) Leszázalékolták, de miután helyre jött se ment el dolgozni, keresete a kifogásokat és lehúzott mindenkit lelkileg és anyagilag. Ő szegény, mindig. Hogy közben ahogy kamaszodtam, nekem is voltak már gondjaim, az nem számított. Aztán eljutottunk oda, hogy mit tanuljak tovább. Tépelődtem, hogy akarom-e, tudnám-e csinálni az egyetemet/fősulit (nem éreztem úgy, túl erősen tombolt egy depressziós mély periódus, nem tudtam koncentrálni semmire). Ő mindenáron akarta, hogy menjek. Mikor tanácsot kértem (kétségbeesve, jól láthatóan valódi segítségre szorulva) ő közölte vállat vonva, hát azt ő nem tudja, azt nekem kell tudni. Nem mentem végül. Utána érezhetően haragudott, mert elesett a családi pótléktól és a gyerektartástól. (Ez amúgy kiderült az elszólásaiból.)

Szóval egy ilyen nőt felüdülés volt kidobni az életemből. Szerintem csak képmutatásból szenved, de kétlem, hogy bármit is képes volna érezni, nem olyannak ismertem meg. De ha mégis... hát annál jobb! Szenvedjen csak! Ahogy én is miatta, a múltban és jelenben egyaránt!

Ami a többi rokont illeti... hát ők csak úgy simán nem keresnek. Nekem kéne mindenkihez kopogni állandóan, de ennyit nem érnek azok az emberek, hogy sokadik év után is én menjek/hívjam öket. Egyértelmű, hogy nem számítok nekik, úgyhogy megkímélem magunkat a kötelező jópofizástól. A nagynéném persze meg van sértődve, hogy így teszek.

Na ez az én nagyon tömörített sztorim, miért nem tartom a kapcsolatot a dddrááága szüleimmel.

A témához érdemileg hozzászólni nem tudok -bocs-, de a 3as válaszolónak, akit a mostohaapja kiszekált, gratulálok!

Ritka az értelmes ember errefelé sajnos, aki nem hagyja, hogy lelkileg megnyomorítsák.

Amúgy nem írhatott ide ki anyád kérdést? Egyszer volt itt egy ilyesmi, hogy nem hagyja élni a nagylányt a pasi, féltékeny rá, irigy stb.stb.