Mi a normális gondoskodás és mi az ami már szülők és kamaszok szerint elkényeztetés?

Én magamnak csomagoltam ennivalót, boltba is le tudtam menni. Az ebédet kiszedtem magamnak a tányérra. Ki tudtam venni a lábast a hűtőből, tudtam, hogy működik a merőkanál, a mikróval is elboldogultam, de a tűzhellyel is. A szobámat én takarítottam, ahhoz sem kellett agysebésznek lenni. A rongy meg a porszívó és a felmosó nem ördöglakat. Volt kabátom, rajta kapucnim, és akkora bizalmat szavaztak nekem, hogy esernyőt is kaptam. Az évek során kiderült, hogy nem vagyok cukorból, így túléltem ha néha megáztam. Amit anyu főzött azt megettem, nálunk nem volt divat a válogatás, és mindent szeretek is. Emellett jó tanuló voltam, a boltba járás és a kaja elcsomagolása, kiszedése a tányérra, porszívózás nem vetett vissza a tanulmányaim során.

Sok sikert a debilneveldéhez.

38N

#1 De besavanyodott itt valaki...

Ez még egyáltalán nem elkenyeztetés. Debilek se lesznek ettől. Teljesen normális, gondoskodó anyuka vagy. Ilyen szeretetben kéne nevelnie mindenkinek a gyerekét.

Nem elkényeztetésnek mondanám, inkább túlzott kiszolgálás. Nekem pl. nagyon fura, hogy egy 15 éves, de már a 11 éves is nem szedhet/ nem tud szedni/ nem szed magának.

De az számít, hogy mi van, ha te nem vagy ott. Van olyan barátnőm, akinek a 14 éves gyereke inkább nem evett, ha ő nem volt otthon, mert egy szendvicset sem tudott/akart megcsinálni magának, mert mindig a barátnőm csinálta neki.

Nekem hányingerem van attól, mikor elkezdik, hogy az ilyen gyerekek majd életképtelenek lesznek, nem tudnak megcsinálni semmit, öállótlanok lesznek stb., stb. Nekem kb. erről szólt a gyerekkorom, állandóan ezt kellett hallgatnom, hogy éhen fogok dögleni, életképtelen vagyok, semmit sem fogok tudni megcsinálni, béna és hülye vagyok mindenhez, mert mindent elkészítenek nekem, kiszolgálnak stb., stb.... A vicc az, hogy akkor is ezt mondogatták az "okos rokonok", amikor már külön laktam és nem volt ott senki sem, aki bármit is megcsinált volna helyettem. Nem tudom, hogy mit gondoltak, hogy száraz kenyéren és vízen élek a retekben vagy nem tudom, de ők tényleg nem hitték el, hogy egyedül is képes vagyok életben maradni.

Szerintem egyáltalán nincsen egyenes összefüggés a kettő között és én nem látok problémát abban, amit leírtál. Én 18 évesen költöztem el otthonról az egyetem miatt, viszont amíg otthon laktam addig nálunk is ez volt a helyzet, mint nálatok. Anyukám mindig csomagolt nekem uzsit és megkérdezte, hogy mit szeretnék enni. Ő főzött és kiszedte nekem a kaját és megmelegítette és akár oda is hozta nekem. Minden nap ő vitt engem iskolába autóval és sokszor el is jött értem, ha úgy alakult. Egyedül a szobámat kellett rendben tartanom, a többi házimunkát a szüleim végezték és akár nekem is segítettek, ha megkértem őket. Nekem tényleg csak annyi volt a dolgom, hogy tanuljak. Mikor elkerültem egy albérletbe egyedül, akkor valami rejtélyes csoda folytán nem ültem órákig az asztal mellett, hogy "na hol van már anyuci és mikor hozza nekem a levest", hanem érdekes módon el tudtam menni bevásárolni és főztem magamnak. Ugyanígy tudtam takarítani, rendet rakni, vonatjegyet venni stb., stb. Lehet, hogy elcsépelt, de szerintem igaz az, hogy mindenki képes mindenre, ha a szükség úgy hozza. Otthon lehet, hogy nem kell egy gyereknek házimunkát végeznie, de az nem azt jelenti, hogy nem is tudja megcsinálni... ha majd szüksége lesz rá, akkor megoldja egyedül is.

Én is így nőttem fel. Az előnye a sok és jó tanulmányi eredmények.

A hátránya, hogy nem tanultam meg az öngondoskodást. És hiába tudom most már felnőttként, hogyan kell, nem épült be rutinként és ezért egy nagy tehertételnek élem meg, és soha nem tudom utolérni magam ebben, állandóan szalad a lakás, szeméthegyek, minden.

ÉS egy olyan életvitel, amiben öszötnösen túlvállalom magam. Hiszen úgy tanultam meg az életet gyerekként és fiatalként, hogy csak szellemi teendőim vannak. Se időt, sem kapacitást nem hagytam a többi dologra, és egyelőre kilátásban sincs, mikor növöm ezt az időgazdálkodást ki.