Egy szülő miért akarja ráerőltetni a gyerekére a stílusát, az álmait, az akaratát?

A szülő csak azt hiszi tudja mi a jó, de nem feltétlenül tudja. 22 éves vagy, válj le róluk! A saját munkád terhére kezd el azokat a hobbikat, amiket szeretsz.

Javaslom az elköltözést is.

Igen, hallottam. 15 éves tiniktől hallottam ilyen szóhasználatot, mint tőled.

22 éves vagy, felnőtt, 4 éve nagykorú, szavazhatsz stb. Mi a nyígás tárgya? Viselkedj is úgy.

Szülőként, anyaként írva, minden szülő megprobálja a gyerekének a legjobbat megadni, saját tudása, tapasztalatai és lehetőségei alapján, legyen az anyagi, vagy szellemi dolog. Természetes, hogy jó, vagy még jobb életet akarok biztosítani a gyerekemnek, mint ami nekem van. De ugyanakkor mindenkinek megvan a saját személyisége, ezzel kell(ene) mindezt összeegyeztetni, hiszen a gyerek élete az a gyereké, neki is ugyanúgy szíve joga, hogy kiprobálhassa, megélhesse a dolgokat. A szülőnek meg kell védenie a gyerekét a rossz dolgoktól (pl. drogozás), de nem kell megvédenie a csalódásoktól (pl. stilus keresés/váltások, hobby keresés stb), hiszen abból tanul, erősödik és fog tudni végül megállni a saját lábán.

Az amiről te írsz, a másik véglet sajnos. Én úgy gondolom, hogy van, amibe egy bizonyos mértékig beleszólhatnak a szülők, és van, ami csak rád tartozik, és max véleményt mondhatnak. Amikröl te írtál, azok a dolgok inkább rád tartoznak szerintem.

Nagyon becsületes ötlet, hogy leülnél velük beszélgetni ezekről, akár hasonlóan, ahogyan itt leirtad. Érdemes lenne konkrétan letisztázni a határvonalakat. (Például: Tisztelettudó leszek >a kedvetekért< a rokonokkal amikor találkozunk, de ettől még nem fogom szeretni őket. Vagy: Szivesen meghallgatom a kedvenc számodat a 80-as évekből 1x, de továbbra is a "...-ot" szeretem és fogom is hallgatni.) Egy arany középút szerintem mindenkinek járható, igy mindenki szférája tud egy kicsit érvényesülni.

Ettől függetlenül, abban a korban vagy, amikor előbb-utóbb megvan vagy meg lesz az az igényed, hogy a magad ura legyél, és ez egyre több konfliktushoz fog vezetni. Így ha most nincs is rá lehetőséged, akkor törekedj arra, hogy legyen (munka, diákmunka) elköltözni, ez a szülökkel (és a másik nemmel) való egészséges kapcsolat meglétének következő lépése.

Nekem anyukám nagyon fiatalon ment férjhez - a szegénység elől menekült apámhoz. Apám kívülről pénzes és elismert ember - belül egy alkoholista szfej, aki házicselédnek tartotta anyukámat. Anyukám a rossz házasságából az anyaságba menekült - kvázi a tesómmal lettünk a mindene, apát onnantól kezdve "csak" kiszolgálta, de amúgy a közös hálóból is kiköltözött. Nem volt saját élete, barátai, álmai, az élete körülöttünk forgott. Mindenfajta szeretetet és támogatást megkaptunk, és apáék sosem előttünk vitatkoztak vagy teregették ki a szennyest, úgyhogy ilyen szempontból jó gyerekkorunk volt. Amikor idősebb lettem, akkor kezdtem érezni a nemi különbségeket (16-17 éves korom körül, amikor fiúzni kezdtem) - a bátyám volt a "trónörökös", én a "kishercegnő" - csak menjek férjhez mihamarabb és szüljek gyerekeket. Anyukám 16 éves koromtól kezdve rajtam keresztül kezdte kiélni a fiatalságát - olyan fiúkkal voltam együtt, akik neki tetszettek, a jelenlétükben olyan zavarban volt, mint egy iskolás lány, olyan ruhákat hordtam, amik neki tetszettek. Egész életemben hajtott a tanulásban és bátorított a hobbiaim űzésében, 18 éves korom felett csak vőlegényről, esküvőről, meg majdani unokákról szólt a nóta, meghogy ő majd miket fog csinálni, ha mi kirepülünk/ő nyugdíjba megy. Azért nem hibáztatom, hogy szeretné végre élni a maga életét, azért igen, hogy úgy akar "megszabadulni" tőlem, hogy férjhez ad. Ha egy fiú rosszul bánt velem (pl. bunkó volt vagy megcsalt), anya válasza csak az volt, hogy ez semmmi, nézd meg mit tett velem az apád (úgy, hogy még mindig házasok!). A bátyámnak persze mindent lehet, csak tanuljon, meg keressen jól, legyen a család büszkeség.

A kérdésedre visszatérve, régebben (a mostani 20-as, 30-as embereket leszámítva) az embereknek kevés élettere és mozgástere volt (mind átvitt, mind fizikai értelemben), és főleg akkor ha többgenerációs családban éltél vagy közel laktak anyósék vagy a szüleid, az volt a normális, hogy az idősebb felmenők irányítanak, hiába voltál családos felnőtt, dolgozó ember. Sosem a saját életeddel rendelkeztél, hanem a gyerekeidével és az unokáidéval. Ha te voltál a legidősebb és te lettél a családfő, te voltál a góré. A mai fiatalok pedig a húszas és harmincas éveikben tanulni akarnak, fejlődni, bulizni, utazni, és úgy gondolkodnak, hogy (valamilyen szinten jogosan, hiszen jobb az életminőség, kevesebb a fizikai munkát igénylő szakmák, és tovább élnek az emberek) ráérnek idősebb korokban is dolgozni meg családot alapítani. Ami amúgy semmivel sem rosszabb, minthogy valaki fiatalon "esik át" ezeken a dolgokon és 40-50 évesen második gyerekkorukat élik.

Viszont a mai ötvenes-hatvanas generáció (bár ez inkább a 70 felettiekre jellemző) becsapva érzi magát, mert nem azt látja, hogy ötvenévesen körbe lesz véve a gyerekei és az unokái társaságában, meg beutazza az országot nyugdíjasan, meg lesz egy korrekt nyugdíja, hanem hogy kitolódik a nyugdíjkorhatár, a gyerekei elköltöznek (jobbik esetben a saját lábukra állnak, de családot nem akarnak alapítani, rosszabbik esetben külföldre mennek vagy eltartattják magukat), és nem értik a világot. Valamint (szépen mondva) nem maradt senki, akit "csicskáztathatnának", ahogyan az évszázadokon át volt a generációk között.

6!

Nincs különbség. A vallása pont ugyanannyira az élete, a gondolkodása része, mint bármi más. Sőt, a vallás ez esetben rosszabb, mert ha x hit szerint nevelte fel a gyereket, akkor az esetek többségében a gyerek marad is adott hitben, mert nem ismert mást.