A szüleim miért nem segítenek nekem sosem, amikor én szorulok rá? Illetve miért nem számít nekik az egyáltalán, hogy én mit akarok?

Most biztosan el leszek könyvelve annak a hálátlan férfinak, aki otthon a szülei nyakán ül 24 évesen és követeli, hogy kiszolgálják a szülei, és még segíteni sem akar nekik, de egye fene, vállalom.

Nekem már megvan a saját magam élete, stabil, jó fizető állásom van, a hétköznapjaimat egy másik városban töltöm albérletben, de szeretek hétvégente hazajárni. A szüleimtől anyagilag már egyáltalán nem függök.

Van egy családi vállalkozása a szüleimnek, ami az én nevem alatt fut, de nem az én pénzem van benne. 6 éve csináljuk, és ha az én segítségem kell, első szavukra ott voltam, mert... nem is adtak nekem lehetőséget arra, hogy egyáltalán dönthessek arról, hogy akarok-e velük menni ("jössz és kész, mert máshogy nem tudjuk megoldani", "ugye nem akarod cserben hagyni a szüleidet?"), illetve én éreztem volna magam szarul, ha nem segítek nekik. Nyilván nem kértem és nem is kaptam cserébe ezért semmit sem. Amíg egyetemista voltam, ez teljesen rendben is volt (mivel akkor még ők tartottak el és a kötelességemnek éreztem segíteni nekik), meg (a lelkiismeretem miatt) most is "rendben" van (vagyis nagyon nem akarom, de megteszem).

Az érem másik oldalán pedig ott vagyok én, és azok az esetek, amikor nekem kellett volna valami (igazán apró) segítség. Ilyenkor valamilyen érdekes módon mindig az lett a dolog vége, hogy "nem érek rá", "oldd meg magadnak", "hagyj már, úgysem értek hozzá" és társai. Amikor én csinálok valamit, például dekorálnám LED fénnyel az ágyamat, vagy épp az asztalom alatt csinálok egy kis elektromos hálózatot; aminek során segítségre volna szükségem (például megfordítani az ágyat, mert egyedül nem bírom el, vagy épp ideadni egy fogót a fiókból, hogy ne kelljen az asztal alól kimásznom), a fenti okokra hivatkozva sosem segítenek.

A másik kérdésem arra irányulna, hogy én már nagyon szeretnék kiszállni ebből a bizniszből, jó okkal nyilván nem engednek - a szüleimnek nincs olyan megbízható emberük, mint én, akire lehet számítani és követelni is tudnak rajta. Például apa, amikor megtudja, hogy én is ott leszek nekik segíteni, rögtön elengedi magát és elkezd inni, amiből már voltak igen komoly bajok. Viszont úgy érzem, eljött az az idő, amikor már a saját életemet kell élnem, így leültem anyával megbeszélni őszintén és nyíltan, hogy ennyi volt, én kiszállok a vállalkozásból, keressen helyettem valaki mást. Erre az volt anya válasza, hogy "igazad van fiam, megértem, megpróbálunk rá megoldást találni". A rá következő héten már kaptam is a telefonhívást, hogy amúgy két alkalommal mehetek is segíteni. Az egyetlen módszer, ami ez ellen bevált az az, hogy hazudtam nekik. Kerestem valami kamu kifogást, mint például "bocs, de nekem szombaton dolgoznom kell a cégnél". De nem akarok hazudozni nekik. Felnőttek vagyunk már, nehogy már játszmázással kelljen ezt megoldani...

Tehát, összegezve:

1) Én miért nem érdemlem meg a segítségüket?

2) Miért nem számít az nekik semmit sem, hogy én mit akarok, és mi a fontos számomra?