Halálhoz vezető út, előző napok történései. Lehetséges ilyen? Édesanyám meghalt. Bővebben lent.

10-es vagyok.

Freund Tamás agykutató professzor szerint igenis létezik, hogy külön a test, külön a lélek.

8as vagyok.

Anya is beszélt volna a halála előtt egy nappal,nem értettük.Egy szó volt amit igen,a legidősebb nővérem neve.Talán azt szerette volna,hogy tartsa össze a családot.

Az álmokról:

Mikor anya elment minden este imádkoztam,hogy álmomban jöjjön el.Szinte mi den éjjel álmodtam róla,de nyugtalanító álmokat.

Azt mondta nekem valaki,hogy próbáljam meg elengedni most őt,ne hívjam mert neki most be kell járni egy utat odaát,"dolga" van.

Azóta eltelt ugye több mint 5 hónap.Rendszeresen álmodom anyáról.Az álmaim változatosak és nem mindegyiknél gondolom azt,hogy most itt volt.

Minden nap gondolok rá,próbálok nem belesüllyedni a bánatba/iszonyat nehéz/,hanem inkább felidézni a kedves,mosolyogtató emlékeket.Neked is ezt tudom tanácsolni.

Nekem segít az a hit,hogy jó helyen van, lát minket és ahogy tud segít,és hogy ha eljön az idő találkozni fogunk.

Nem elment,hanem előre ment.

Lehet önámítás,de nekem ezt hinnem kell ahhoz,hogy elviseljem a hiányát.

Apu 2éve ment el, szintén tüdőrákban.

Minden nap mentünk, mentem hozzá, szerencsére szinte végig itthon volt, kb 4napot volt csak kórházban.

Na, szóval, utolsó nap reggel férjem elvittem dolgozni és agyaltam, hogy most menjek a szervizbe vagy menjek Apuhoz. Valamiért azt éreztem most egyből megyek Hozzá.

Bementem, adtam neki reggelit, megborotváltam és éreztem, szerintem Ő is, hogy most látjuk egymást utoljára ebben a formában. Elköszöntünk. Nem mondtuk ki, de mindketten tudtuk ebben biztos vagyok. A morfiumtól Ő is már sokszor zavart volt, de ott és akkor szerintem Ő is tudta.

Elköszöntem és a kórház parkolójában zokogva hívtam a férjem. Kellett egy jó 15-20 perc és jó néhány cigaretta (tudom morbid, hogy tüdőrákos lányaként is szívom), hogy megnyugodjak.

Majd egyszer csak jött egy szellő, jött egy sóhaj és megkönnyebbültem, könnyű lett minden. Beültem a kocsiba és elindultam haza. Felnéztem a kórház ablakára és elköszöntem. 5perc múlva jött a telefon a kórházból, hogy Apu elment, ha akarok menjek vissza. Vissza mentem. Az arcán ugyanaz a mosoly, ahogy itthon aludt. Megkönnyebbült volt. Én persze nem.

A papírokat olvasva utólag tudatosult bennem, hogy 9.16-kor ment el. Akkor volt a szellő amit éreztem, ez anno a telefonok időpontjából is kiderült.

És igen, látnak minket, velünk vannak (néha), vigyáznak ránk.

Én apával voltam hasonló helyzetben.

Nála annyi volt a különbség, hogy nem volt rákos, váratlanul halt meg, mindenféle előjel nélkül. Évek óta betegeskedett ugyan, de addigra már tizenéve volt beteg, senki sem sejtette, mi fog történni, azt pedig még annyira sem, hogy mikor.

A halála előtt egy héttel álmodtam azt, hogy meghalt. Nem mondta ki senki sem konkrétan az álmomban, éreztem. A ház ragyogott a tisztaságtól, minden ágy precízen be volt vetve, én pedig tudtam. Éreztem a gyászt, ami azért furcsa, mert soha életemben nem gyászoltam még előtte senkit sem. Sejtettem ugyan, hogy milyen érzés, de tényleg az a mély gyász volt álmomban is, amikor a valóságban meghal valaki.

A halála előtt egy nappal már feszült voltam, ideges, ok nélkül lekiabáltam mindenkit, aki csak hozzám szólt. Sohasem felejtem el, hogy valaki még meg is jegyezte, hogy én nem szoktam ilyen lenni. Otthon eközben nem volt semmi probléma, apa is jól volt, csak a szokásos módon kissé gyenge. Ez nála annyi volt, hogy napközben le kellett feküdnie pihenni, semmi több.

Itthon halt meg, átaludtam az egészet, mindenki aludt akkor (fura, mert öcsém jó szokása volt hajnalig fenn maradni, de aznap ő is hamarabb bealudt). Miután elvitték a testét, minden ugyanúgy történt, mint álmomban. A ház azért csillogott-villogott, mert anya idegességében takarított.

A temetés előtt is vele álmodtam, választ kaptam tőle néhány kérdésemre. Gyakran álmodtam vele az első egy évben. Később már ritkábban. Szerintem velük kommunikálunk.

Kedves Kérdező, kedves Válaszolók,

Isten nyugtassa elhunyt szüleiteket.

Őszinte részvétem!

Nekem másfél hónapja halt meg a papám. Mikor meghalt aznap éjjel vele álmodtam, hogy mentem be hozzá a kórházba, és ült az ágyán, mosolygott, kitárta a karjait, hogy megölelhessen, mintha elköszönne, és felébredtem. Rá nemsoká jött a telefon, hogy meghalt, amit már sejtettem. :(

Nagymamám 95 kg-ról indult. Az a tipikus, jokedvű duci nagymama volt. Világ életében kedves, pörgős nagyi volt. Amikor diagnosztizálták nála a tüdőrákot, akkor még bizakodtunk. Igaz, ledobott magáról 10 kg-ot a kemo közben, a műtét is jól sikerült. Az orvosok is azt mondták, hogy valószínűleg rendben lesz. Így is volt fél évig, minden lelete negatív volt. Aztán sokat hányt (azt hittük az orvosokkal együtt, hogy a kemo miatt), és nagyon szédült, fájt a feje. Többször volt CT-n és MR-en, de nem látszott semmi. Fél éve derült ki, hogy agydaganata van. Műtötték. Sugarat és kemot nem kapott, mert nem reagált jól. A műtét óta ágyhoz van kötve. 41 kg-ra lefogyott, nem bír felállni, nem tud magától megfordulni, enni és inni sem tud. Nem ismer meg senkit, azt sem tudja, hogy hol van. Viszont ő is egyfolytában beszél. 90%-ban a gyerekkori és a fiatalkori emlékei jönnek elő. Az utóbbi 30 év törlődött neki teljesen.

Valószínűleg nem húzza sokáig, egyre jobban sorvadnak az izmai és egyre vékonyabb. :(

Sokat gondolkoztunk rajta, hogy ha anno nem beszéljük rá a műtétre, akkor lehet meghalt volna 3 hónap után viszont fájdalomcsillapítókkal "jól lett volna" és méltósággal mehetett volna el. Nem úgy, hogy idegen ápolónő pelenkázza. :(