Másnak se fogja fel az anyja, hogy 18 felett nem az ő teste, nem az ő élete, nem az ő döntései, hanem az enyémek?

Nem tudom, hogy kiírta, de 100 %-ig igaz rám, minden egyes szava.

"Először is fogalmuk sincs, mi a különbség a szeretet és a birtoklás között. A gyerektől azt várják el, hogy tökéletesen viselkedjen, soha ne mutasson semmilyen személyiségjegyet, kizárólag a szerintük elvárt teljesítményt mutassa, azaz legyen kiváló tanuló, élsportoló, továbbá csendes és engedelmes.

De ha ez meg is valósul, az sem lesz elég jó, mert mindig lehet jobb, tehát "ösztönzésképpen" állandóan szapulják, szidják, becsmérlik a gyereket, sulykolják bele, hogy ő buta, rossz, értéktelen, soha nem fog elérni semmit, bezzeg az XY gyereke, az igen (általában XY gyereke azért sikeres, mert nem cseszegetik, hanem támogatják és bátorítják).

A mérgező szülő nem mulasztja el lépten-nyomon hangsúlyozni azt sem, hogy ő mekkora kegyet gyakorol, hogy megengedi, hogy a házában lakj, sőt, még enni is ad. Ezek természetesen "kedvezmények" (az én apám előszeretettel dobálta ezt a szót), amelyek "meg lesznek szüntetve", ha nem megfelelő a gyermek viselkedése. Az pedig soha nem elég megfelelő.

Rendszeres és kíméletlen büntetések, mégpedig kizárólag a legdurvábbak. A mérgező szülő azonnal minden szarért azonnal torka szakadtából üvölt, üti-vágja a gyereket, gyakran szadista élvezettel, amit ő természetesen úgy értelmez, hogy erre azért van szükség, hogy "megértse". Például hosszas előadást tart a bokafogásra kényszerített, félelemtől remegő kisgyereknek, mielőtt a kezében tartott pálcával vagy szíjjal lesújt. A büntetések idővel rutinná válnak.

Természetesen jutalom vagy dicséret soha nincs. Ha kap is valamit a gyerek, hangsúlyozni kell, hogy ez csak ideiglenes, és ugrásra készen figyelni fogják, mikor lehet elvenni. Ne nagyon élvezze azt a játékot, mert ha fekete pontot merészel hozni az iskolából, azonnal megy a kukába.

Az iskola természetesen szent és megkérdőjelezhetetlen. Amit a tanár hazaüzent, az res iudicata, nincs ellenvetés, nincs vitatkozás, büntetés van. Ha be is megy a szülő a tanárhoz, csak azért, hogy alázatosan csússzon-másszon és bocsánatot kérjen, hogy ilyen rossz gyereke van. Gyakran magával rángatja a gyereket is, hogy a tanár előtt pofozza fel, demonstrálandó, hogy ő mennyire igyekszik.

A mérgező szülők természetesen csak a saját gyerekükkel szemben ilyen kemények. Mindenki mással szemben meghunyászkodó, alamuszi emberek. Otthon jön ki apukából az alfahím, a tizenkétéves, kiszolgáltatott gyerekkel szemben. De akkor aztán kiéli magát! A másik szülő mindig támogatólag lép fel, az is üvölt, biztatja a másikat, hogy üssön még, egy füst alatt verje meg a múltkoriért is még egyszer, és így tovább.

Mindezt természetesen a mérgező szülő tagadja. Ha a gyerek fel merészeli hozni, hogy apuka a múltkor elvert a bottal, mosolyogva megsimogatják a buksiját, és leereszkedően közlik, hogy "ugyan már, Zsuzsika, hiszen te is tudod, hogy ez nem igaz, miért mondasz ilyet?" Ha tovább erőlteti, természetesen úgy elverik, mint szódás a lovát, amiért "felbosszantotta" apát.

A mérgező szülő magától értetődően semmilyen segítséget nem ad a gyermekének ahhoz sem, hogy az életet elkezdje, akkor sem, ha bőven volna miből. Neki sem adtak a szülei, oldja meg az a kis szaros! Ezzel párhuzamosan, amikor 18 felé közeledik, elkezdik folyamatosan oltogatni, hogy mikor takarodik már el végre, meddig élősködik még itt a családon. Beleszólnak mindenbe, hogy öltözik, kivel barátkozik, miért ez a csengőhangja, milyen zenét hallgat. Mivel ekkor már a szülők kezdenek öregedni, a gyerek viszont most kezdi a legszebb fiatalkort, természetesen ebbe bele kell rondítani, nehogy már ő érezze jobban magát. Ordibálás, zsarolás, fenyegetőzés, minden megy. A mérgező szülő ilyenkor már arra játszik, hogy minél tovább kényszerítse a gyereket, hogy otthon lakjon, mert addig is van neki egy lelki bokszzsákja, akit folyamatosan szapulhat-szidalmazhat, mindenért hibáztathat, és folyamatosan panaszkodhat rá, mert addig sem kell beismernie, hogy saját maga miatt szar az élete.

A mérgező szülő egyedül döglik meg egy kórház elfekvőjében, és utolsó percéig kárál az ő hálátlan gyerekéről. Az életben maradt másik szülő tökéletes apaként/anyaként emlékezik rá, és nem érti, miért nem látogatja meg őket az a hálátlan kölyök soha. Azok után, hogy annyi szeretetben nevelték!!"

Én is ezt mondom.

Állandóan ezt mondja, hogy "mit mondok a tanároknak, miért ez...". Nem az érdekli, hogy veled mi van, hanem ők mit szólnak hozzá.

4-es ezt NEM ÉN írtam!!!!!!!!!!

Itt találtam és teljesen megfogalmazza, amit gondolok.

A kérdést felül lehet elolvasni.

Még én menjek pszichológushoz???