Mi a kiút ebből az egész helyzetből? Bocsi hogy hosszú lett
Már lassan több mint fél éve van egy barátom, akiről anyámnak semmit nem mondtam. A lehető legrosszabb a viszonyunk, legszivesebben eltüntetném az egész életemből, ki nem állhatom, de sajnos csak ő van nekem, apám elhagyott még mikor 2 éves voltam, testvérem nincs. Kicsi korom óta csak azt nevelte belém hogy én egy szar vagyok, amit csináltam sosem volt jó, mások előtt mindig megszégyenített, az egész panel az ő száját hallgatta mert engem "nevelt", rengetegszer megvert. Az iskolában él tanuló voltam, sosem kaptam dícséretet, szinte természetesnek vette hogy én jó tanuló vagyok, esetleg néha megdícsért de sosem éreztem azt hogy én különleges lennék. Folyton azt mondta hogy bárcsak árvaházba adott volna, folyton az apámat látja bennem és mindig mondja, hogy menjek hozzá, rajtam vezeti le a sérelmeit. Engem ezzel mindig nagyon megbántott, hisz nem elég hogy apám elhagyott, nem elég hogy így is elég nagy fájdalom számomra, még ő is rátesz egy lapáttal. Nagyjából 13 éves korom óta öngyilkossági gondolataim és depresszióm van, ő ezt észre sem vette. Soha nem tudtam neki elmondani semmit, ő sem mondott el nekem soha semmit, nekem sose semmihez nem volt közöm. Még csodálkozik valaki hogy én miért nem mondok semmit neki? Az egész viszonyt elb.xta már kiskorom óta. Akkor kellett volna szépen megteremtse a jó szülő gyermek viszonyt. Folyton azt hangoztatja hogy nem kell szeressük egymást, de legalább tiszteljem, hát a isten fogja még őt tisztelni. A legviccesebb az egészben az az, hogy óvónő, méghozzá nagyon jól végzi a munkáját, rengeteg barátja ismerőse van. Szokott jàrni személyiség fejlesztő képzésekre, benne van minden ilyen témában amit csak eltudtok képzelni.
Szóval a barátommal úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk. A legszomorúbb az az, hogy anyám nem tud róla, egyszerűen nem tudtam neki elmondani, annyira kiölte belőlem a gyermeki szeretetet hogy semmit nem vagyok képes elmondani neki. Engem ez valahol mélyen nagyon bánt, hiszen látom a barátnőimnek milyen jó viszonyuk van az anyjukkal, és nekem pedig nem. Ha az lenne hogy elmondanám neki, ő nem annak örülne, hogy szeretek valakit aki viszont szeret, hanem egyből egy utolsó krvának nézne aki már költözik is össze a pasasával, illetve azt mondaná (felteszem még örülne is neki) hogy majd nagyot fogok koppanni és úgyis elfog hagyni. Teljes szívemből utálom anyámat, legszívesebben eltűntetném az egész életemből. De ha csak arra gondolok, hogy ha majd egyszer lesznek gyermekeim, akkor azoknak nem lesz nagyanyjuk, és egyéb hasonló gondolat akkor a szívem szakad meg.
Szóval most itt állok, 2 nap múlva úgy néz ki hogy költözök, és nem tudom mitévő legyek. Az életem egy teljes romhalmaz:(
"Az összes egyedül álló anya ilyen sajnos,leveri a gyereken h elment a pasasa mert a nőnek a pasas a fontos soha a gyerek"
Ne általánosíts, én is egyedül neveltem fel két gyereket, de soha nem tettem ilyet, békességben, szeretetben nőttek fel, nekem ők voltak (és még most is ők) a legfontosabbak az életemben.
Kérdező, ha ennyire utálod anyádat miért érdekel, hogy mit fog szólni, tedd ami neked jó. Bár egy fél éves ismeretség még nem olyan hosszú, hogy biztosan alapozni lehessen rá, de legyen szerencséd.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!