Normális, hogy féltékeny vagyok, ha itt anyákkal kapcsolatban kérdeznek?

Nekem is meghalt anyum, mégsem nyavalygok ezen.

És hidd el, van az a szülő, akinkét alig várod, hogy meghaljon, és nyugtod legyen töle.

Amugy sem kell olvasni, ami neked nem tetszik.

Ha azt vesszük, hogy komoly trauma ért, amit nyílván nem dolgoztál még fel, ennek fényében normális egy ilyen szélsőséges érzés.

Hisz mindenki másképp is éli meg, és azért ez egy nagyon durva élethelyzet is.

Kérdező, gyerekkorban? nekem is... És nagyon fájnak ezek az anyaszidó kérdések. Nem az alkoholista, bántalmazó, rossz szülőké, mert van olyan. Hanem az érzékelten,elkényeztetett üres, felszínes alakoké,akik kiértek már a kamaszkorból, de érzésben nem tudnak felnőni. Megpróbálom valahogy békíteni, megértésre sarkallni, de többnyire csak jól lepontoznak. És kórusban szidják az ismeretlen helyzetekben lévőket, az anyát. Nem fogok itt olvasni kérdést, nem is lehet segíteni. Fölösleges szomorúság.

"Anyám, ki már a messzi végtelen vagy"

[link]

Ha egy szülő nem veri a gyerekét, már nem is nehezítheti meg az életét semmilyen módon?

A lelki terror véleményem szerint ugyanolyan rossz. Az én anyám sose volt büszke rám, sose dicsért, sose fogadott el olyannak amilyen vagyok. Valamennyire talán szeret ha már belőle jöttem ki, de még erről se vagyok meggyőződve. A gyerekkorom egy katasztrófa volt. Elvárta tőlem, hogy mindig kitűnő bizonyítványom legyen, míg a többiek kint játszottak, nekem tanulnom kellett, 12 éves koromig csak melegítőben járhattam iskolába és utána is csak olyan ruhát vehettem, amire ő rábólintott. Évekig csúfoltak, bántottak a suliban, mindig elmondta, hogy én vagyok a hibás, mert nem vagyok képes beilleszkedni. Nem akartam továbbtanulni, csak azért, hogy hátha végre befogom a száját, jelentkeztem egyetemre és megdolgoztam egy szinte tökéletes érettségiért. Hát nem fejezte be a szemétkedést. Nem telik el úgy nap, hogy ne degradálná le a dolgokat amik boldoggá tesznek, a barátaimat szidja, elhord mindennek, amikor kifakadok, azt meri mondani, hogy pszichológusra lenne szükségem. Bemagyarázza nekem, hogy most nem teljes az életem, és nem érzem jól magam. Pedig teljesen szuper kis életem lenne az ő diktatúrája nélkül. Nem járok minden hétvégén bulizni, nem jövök haza részegen fetrengve, egy darab pasim se volt még, nem drogozok, nem cigizek, kitanultam a belemet is, mégse vagyok neki elég jó. Annyi a bűnöm, hogy fiús lány vagyok, rockzenét hallgatok, félévente egyszer elmegyek egy metálkoncertre, és minden szabadidőmet kutyák közt töltöm, mert őket jobban szeretem mint az embereket. Én vagyok élete legnagyobb csalódása.

Alig várom a napot, amikor végre elköltözhetek és megszakíthatok vele minden kapcsolatot.

Sajnálom ami veled történt, de attól még vannak nagyon rossz anyák, nem tudom miért nehéz ezt megérteni.

Kedves #6-os kommentelő!

Nem örülök, hogy ilyen gyerekkorod volt, és teljességgel megértelek, hogy így érzel anyádról. Én ugyanígy vagyok a faterommal. 2 és fél évtizednek kellett eltelnie annak, hogy rájöjjek, mi itt a baj, és megtanuljam azt kezelni. Nálunk az a gond, hogy faterom rém nárcisztikus. Az összes létező jellemtulajdonságát kimerítette a nárcisztikus ember viselkedésének. Igaz, korral ő is visszább vesz, meg idővel őt is el kell buktatni néha, hogy észbe kapjon már! Anyádnak egy baja van... Ő MAGA.

Van egy nagyon hasznos mondás: "Mindenki önmagából indul ki, mégis mást hülyéz le maga helyett...!" Minden, amit rád hányt-vetett, nem neked szól! Magáról beszél, és segítséget vár! Valószínű nem volt neki, aki mindezt megadhatta volna, és nem tudta kifejezni feléd, hogy mindez ő akart volna lenni (kitűnő tanuló, beilleszkedőképes ember), illetve ő lett mindaz, amit rád hány csalódásként (pszichológusra lenne szüksége, nem tud szocializálódni...stb.). Elvárta volna tőled, hogy vedd észre, és segíts rajta, mert nála a busz ajtaja nyitva van, és nem tud becsukódni, mert mindig megakasztja valami, a csengő meg állandóan cseng a fejében, ami arra figyelmeztet, hogy az ajtó záródik (záródna) de nem tud.

Idővel az ember elkényelmesedik, megszokja a rosszat, elfogadja és nem küzd ellene. Önmagába nem mer nézni, ahogy senki nem szívesen seper a háza táján, se nem szívesen néz tükörbe. Te vagy neki a tükre, mert te mindezt elérted, amit ő sosem, és féltékeny a sikereidre, de ez csak a felszín, ő azt nem látja, hogy milyen árat fizettél érte! Ő olykor tyúkot játszik, elkotyog a régi bajain, rágódik rajtuk, mert nem tudja, hogyan fogjon neki megoldani, ilyenkor kotkodácsol-rikácsol, verdes a szárnyaival...(bánt téged, és azokat, akiket szeret, mert a legkönnyebben mindig azokat lehet bántani).

Amíg nem tudsz elköltözni, azt tanácsolom, - ha elfogadod a tanácsomat - hogy próbáld meg hidegvérrel kezelni anyukádat, és inkább kérdezz vissza, ne te kapd fel a porcukrot, ne kezdj el feleselni vele, kezdj inkább KÉRDEZNI! Mert akkor majd neki kell rá válaszolni, és ha terelni próbál, hajtsd vissza a témához, lendítsd ki a komfortzónájából! Erre vár ugyanis, csak féli meglépni, kifejezni meg képtelen magát!

Kedves Kérdező!

Szerintem az emberek ugyanemiatt panaszkodnak "semmiségeken", mert nem tudják, nem akarják, vagy nem merik kezelni saját anyjukat, nem mernek kommunikálni vele, ha úgy tetszik, nem mernek konfrontálódni velük, vagy ha mernek is, azt nem ésszel teszik. Ennyire egyszerű az egész.

Őszinte részvétem a drága édesanyád miatt, nyugodjon békében!