Mit tegyek ha nem bízom az emberekben (A szüleimben se)? /L

Szerintem kb 8 éves korom óta vagyok így most pedig már tini vagyok de úgy érzem nem bírom tovább. Akkoriban kiutasított az osztályom cikiztek piszkáltak stb... Ekkoriban nagyon rosszul éreztem magamat és sokat sírtam. Amikor elmondtam a szüleimnek csak üres szavakat kaptam, és mivel elég külömböző személyiségek azért egymásnak ellentmondó tanácsokat adtak(Apám azt mondta verjem el de ezt lány létemre nem akartam Anya meg olyan volt min akit nem is érdekel). Ezek után ha többször felhoztam az senkit nem érdekel le rendezett témának vették. Innentől magamban sírtam úgy hogy ne lássák. Az ekkori zaklatottságom miatt rosszabbak lettek a jegyeim (lett 2 négyesem a biziben) Ami miatt nagyon leszidtak, onnantól a suliról sem mertem beszélni. A szüleim sose veretek de mégis félek tőlük. Apámnak régebben volt 2-3 dühkitörése de már abbahagyta és megtanultam kezelni a lelki hadviselését. Anyámnak pedig megmaradt ez a leszarom stílusa nem veszi/vette komolyan a problémáimat aminek a következtében már nem beszélek neki róluk ráadásul mindig úgy irányítja a beszélgetést hogy én érezzem magamat rosszul bűntudatot kelt és kiforgatja a szavaimat, az a baj hogy ha a bántásokat az ember sokszor hallja sok helyről akkor elhiszi.Én eljutottam erre pontra még alsóban. Az önbizalmam folyamatosan leépült ahogyan a bizalmam is. A régi iskolám és az ottani eberek voltak az utolsók akik tudtuk nélkül is de tartották bennem a lelket. De tavaly Miskolcra költöztünk Mezőkövesdről (A szüleim elváltak apám Kövesden maradt. Én a hugom és Anya Miskolcra költöztünk).Furcsa módon a válás nem viselt meg. Ekkor új osztályba kerültem ahol nem bírtam beilleszkedni. Zárkózott voltam és tehetetlen. De nem lepleztem le magamat, mindenkinek azt mutattam hogy jól vagyok, az osztályban csendes voltam és visszahúzódó nem beszéltem senkivel. A tanároknak, szüleimnek persze nem beszéltem erről. Az ofőnk mégis észrevette hogy órákon mindig egyedül ülök, ez leplezett le :(. Elküldött az iskolapszihológushoz és felhívta anyukámat. Az ofőnk nagyon kedves és csak segíteni akart de rontott a helyzeten. Persze mindent tagadtam de egy egy keveset már muszáj volt elmondanom kb a problémáim 1%-át Amit az Anyám megint nem vett komolyan mindig is elvárta hogy a problémáimat én oldjam meg. Épp ezért a pszihológushoz sem akartam elmenni. Végül elmentem kb fél év után de még neki sem mondtam semmi lényegeset. Egyszer mikor úgy éreztem nem bírom tovább kitörtek belőlem ezek a dolgok és elmondtam vagy 10%-ot már tudom hogy nem kellet volna :(. Onnantól kezdve pedig elkezdett aggódni és kérdezni de én már réges-rég megszoktam hogy neki semmit nem szabad elmondanom. A magamban tartott bánat üressé tett, belülről emésztett fel. Év vége felé volt egy pánikrohamom ami rádöbbentett hogy ez nem mehet így tovább. Vissza szeretnék menni a régi iskolámba még 1 évre Hosszú sztori de az a lényeg hogy megoldható lenne hogy csak heti 1 nap mennyek be a távolság miatt. De Anyukám nem akarja engedni nem érti hogy szükségem van erre és nem csak szeretném tudom tűrni még ezt a helyzetet és tűrni fogom mert muszáj de közben sz érzem hogy eltörök semmivé leszek de nem tudom mit tegyek. Tudtok segíteni nekem?