Érdemes küzdeni a szülők szeretetéért vagy már felesleges?

A szüleim 5 éves koromban elváltak. Anyuval maradtam, aki rá pár évre újraházasodott, született egy öcsém, majd ismét válás lett a vége. Öcsém az apjával él, mert anyu lemondott róla. Apu a válás óta nemigen törte magát felém, ő is új családot alapított, másik 2 lánya is született, plusz 1 "hozott". Ha náluk jártam, levegőnek néztek. Se szülinap, se karácsony, se ballagások, éveken keresztül semmi telefon. Az asszonyától megkaptam azt is, hogy sosem leszek családtag.

Anyukám 17 éves koromban egyik napról a másikra lelépett az otthonunkból, levél vagy telefon nélkül és egyedül laktam a lakásban 6 évig,amit fenntartottam iskola és munka mellett,majd tavaly onnan is kirakott,hogy eladja. 3 hetet adott kiköltözni. A lakás mostanáig üresen áll. Azóta sem tudom, hol lakik és csak párszor találkoztunk, de az is kár volt. Az utcán megaláz, üvölt, lejárat. Büdös dögnek hívja a kutyámat, a macskámat ellopta a lakásból, azóta sincs meg, hiába kerestetem. A miértekre nem kaptam választ,csak azt,hogy "talpraesett lány vagy, majd megoldod". Mindig jó/kitűnő tanuló voltam, versenyeket nyertem, szorgalmas voltam. Nem voltam lázadó tini, aki suli után lóg, cigizik vagy drogozik. Öcsémmel a mai napig törődöm, ez evidens. 14 éves koromtól dolgoztam suli mellett,abból vettem a ruháimat, szükséges dolgaimat, sosem kaptam zsebpénzt, pedig nem éltünk rosszul. Anyu kifogott magának valami gazdag palit,akinek csak a szeretője, 1-2 évente új autó, rongyrázás. Nekem egy jó szóval se segít, nemhogy pénzzel. Lelépése utáni első időkben még nekem is jött, mert nem voltam hajlandó kimosni a szennyeseit, mikor hirtelen hazaállított,csak a mosás miatt. Monokli, felszakadt a szám. Bánom, hogy nem vetettem fel látleletet...

Most a párommal, kutyánkkal és az anyukájával lakunk és érkezik a kisbabánk pár napon belül. Az unoka érkezését apám úgy fogadta, mintha azt mondtam volna neki, hogy vettem egy kiló kenyeret. Anyu pedig lehordott, hogy mekkora felelősség és inkább vetessem el, elveszi az időmet.

Az tény, hogy a gyermekemnek nem akarok ilyen nagyszülőket és csak arra kellene koncentrálnom, hogy nemsoká babánk születik. Csak egyszerűen annyira bántó, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem tudok egy normális szülő-gyermek viszonyt megélni, hiába vagyok már felnőtt ember, ez az egyik legfájóbb pont az életemben.

Tudom, hogy az ilyen embereket el kell engednem, csak borzasztó nehéz.

24/N