Jó lenne, ha anyámnak lenne saját élete, de én ezzel mit tegyek?

Bocsánat, ha hosszú lesz, de szeretném leírni az előzményeket, hogy értsétek a dolgot.

Szóval amíg kamasz voltam, anyám ridegtartásban nevelt (ő a mai napig úgy látja, hogy az én érdekemben volt szigorú, mindent jól csinált). Nem voltak barátaim, mert soha nem mehettem sehova, nem mehettem osztálykirándulásra, még különórákra sem. Ennek a mai napig megvan egyébként a hatása, szociális interakciókban borzasztóan szerencsétlen vagyok, de ez most a kérdés szempontjából mellékes.

17-18 éves korom körül kezdtem lázadozni, addigra ismertem fel, hogy anyám főleg saját maga miatt olyan, amilyen, mert nélkülem nem tud magával mit kezdeni. (Elvált szülők, csak én voltam neki, 8 éves korom óta nem volt igazán komoly kapcsolata...) Baromi sokáig volt mozgatórugó bennem, hogy mondjuk nem megyek el barátokkal (már 18 felett persze), mert akkor anyám egyedül ül otthon... És ha el is mentem, nem éreztem jól magam emiatt, bűntudatot keltett.

Odáig fajult a dolog, hogy mikor bekerültem egyetemre, másik városba mentem, és néhány hónap után szinte menekültem otthonról. A távolság jó indok volt, havi egyszer jártam haza átlagban. Így messziről meglepően normális viszonyt alakítottunk ki anyámmal, majdnem olyat, mint kéne lennie. (Barátok meg is lepődtek, hogy hogyhogy ilyen jó viszonyban vagyunk, mikor annyi balhé volt előtte...)

Egyetem után hazakényszerültem, és minden kezdődött elölről, megspékelve azzal, hogy felnőtt vagyok, miért nincs életem, miért nincs munkám, takarodjak már otthonról... de közben meg ugyanúgy ment, hogy ő magányos, és miért nem megyek már vele boltba, ide-amoda. Nem egyszer megkaptam, hogy tönkreteszem az életét.

Majdnem négy évig éltem otthon, míg végül párommal összeköltöztem. Tömény gyűlölködés ment köztünk, majdnem meg is vertük egymást egyszer-kétszer. De tényleg, olyan szintem túrt ki otthonról, hogy eldugta előlem a kaját, tisztítószert, még wc papírt is, hogy legyek rákényszerítve, hogy vegyek magamnak, mert végre rájövök akkor, hogy mennem kéne innen...

És itt jön a kérdésem lényege: mióta elcuccoltam, megint rendeződött a viszonyunk. Viszont azóta napi szinten hallgatom, hogy neki milyen szar élete van, vele senki nem törődik, csak ha szüksége van valamire, a pasija magasról letojja, én magára hagyom, milyen hálátlan vagyok, stb. Másfél év telt el, próbáltam a kedvére tenni valamennyire, de mostanra ott tartunk, hogy elvárás lett, töltsem nála minden hétvégémet, mert ő unatkozik, mert ő magányos. Barátai nincsenek, a pasija link alak, és nem talál helyette másikat...

Mostanra eljutottunk odáig, hogy ő kitalálta, hogy majd vegyünk egy háromszobás házat, ahova ő is odaköltözhet, hogy ne legyen egyedül, mert az milyen jó lesz...

Próbáltam neki mondani szépen, csúnyán, hogy megvan a saját életem is, de mintha meg sem hallaná.

Most speciel abba van belebetegedve, hogy két utcával(!) odébb költözünk másik albiba, és az mennyivel messzebb van, ő már nem is fog engem látni, csak évente egyszer...

Nem tudom, hogy erre ráhúzható-e a nárcizmus, de hogy totális önsajnáltatás, ez biztos. És fogalmam sincs, mit lehet vele kezdeni. Van megoldás azon kívül, hogy örökre megszakítom vele a kapcsolatot? Mert alapvetően egyébként örülnék, hogy normalizálódott a viszonyunk, de nem így...