Úgy érzem nem számíthatok anyámra, mit tegyek?

Már egészen kiskorom óta folyamatosan voltak köztünk kisebb-nagyobb nézeteltérések, de mindig úgy gondoltam, hogy ha heti 2-3-szor kiabál velem anyám, az egy teljesen normális dolog, és el kell fogadnom.

Egyébként apámmal mikor később beszéltem erről, elmondta, hogy nem voltam rossz gyerek.

Egészen a mai napig tart anyámmal ez a helyzet, nagyon sokszor kiabál vagy emeli fel a hangját a legapróbb dolgok miatt.

Tisztában vagyok vele sajnos, hogy anyának lenni nem kis munka és stressz, viszont úgy érzem, hogy ami nálunk folyik, az már nem átlagos.

Apámtól tudom szintén, hogy anyámmal kiskorában nagyom szigorúak voltak a szülei, ès az apja (nagypapám) volt hogy a hajánál fogva húzva pofozta fel egy-egy tettéért.

Úgy sejtem, talán ez jöhetett ki rajta az idők során. Mindig a családon vezeti le a dühét, és mivel én vagyok az idősebb gyerek, általában rajtam csattan az ostor.

Amiért nagyon hálás vagyok az az, hogy a 7 éves öcsémet általában kímélni szokta az ilyenektől. Vele nagyom jó a kapcsolatom, és féltem és szeretem őt, általában áthívom az én szobámba játszani, ha anyám éppen csapkod vagy morog.

Az utóbbi két évben úgy erzem nagyon eltávolodtunk anyámtól. Elkezdődtek bizonyos problémáim, mint a depresszió, szorongás, és enyhe pánikbetegség, és mikor először tapasztaltam ezeknek a tüneteit, naivan a szüleimhez fordultam. Értelemszerűen anyámhoz, hiszen ő állt akkoriban hozzám a legközelebb, de nagyot kellett csalódnom, ugyanis kinevetett. De szó szerint. Elmondta nekem, hogy tinédzser vagyok, majd kinövöm, ezek nem komoly gondok.

Később persze minden rodszabbodott. Volt olyan korszak, mikor véget akartam vetni az élemnek, de hála egy barátomnak, sikerült észhez térnem.

Akárhányszor szerettem volna segítséget kérni anyámtól, nem vett komolyan, és mikor felhoztam a pszichológust mint témát, egyenesen megtiltotta.

Apámra sajnos szintén nem számíthatok etéren, mert szintén nem vesz komolyan.

Ezekről a mentális problémákról beszélve hagy írjam le, hogy minden erőmmrl azon vagyok, hogy leküzdjem őket. Több ismerősöm is van, aki divatból vagdossa magát, hogy aztán mutogassa, de én őket mélyen megvetem emiatt. Meg szeretnék gyógyulni, leküzdeni a gátlásaimat, de sajnos sok a hullámvölgyem, és egyedül sokszor érzek reménytelennek mindent.

A mai napig odáig jutottunk, hogy anyámmal hiába élünk egy légtérben, csak annyit beszélünk, amennyit muszáj. Néha akaratlanul is szóba jönnek az érzéseim, de ha a problémáimról szót ejtek, egyenesen kinevet.

Nem tudom mi lehet az oka, de erősen sejtem, hogy amiatt teszi, mert úgy érzi egy gyereknek nem lehetnek valódi problémái és a sajátjai nagyobbak.

Valószínűleg így olvasva nem tűnhet ez az egész szituáció olyan rossznak, mint ahogy én látom...viszont az utóbbi időben nagyon nehezen viselem ezt az egészet. Sokszor érzem úgy, mintha nem is lenne anyám.

De minden ellenére, én nagyon szeretem őt. Sosem merek neki visszaszólni, és míg ő bűntudat nélkül vág mindenfélét a fejemhez, én nem szeretném őt megsérteni senkivel. Mindig megbocsájtok neki lélekben hiszen...hiszen ő az anyám.

A másik ok amiért nem merek neki elmondani dolgokat, az az, hogy aztán felhasználja ellenem egy következő kiborulása alkalmával. Ha például beszélek neki arról, hogy mennyire nehezemre esik kiállni emberek elé, akkor legközelebb azzal sérteget dühében, hogy még emberek elé sem merek kiállni.

Ha dühös, mindig azzal bánt szóban, amiről tudja hogy a legjobban tud nekem fájni, és mostanában érzem azt, hogy egyszerűen nem vagyok képes tovább viselni ezt.

A napokban több éjjel volt, amit végigsírtam, sokszor napközben is rámjön, ha anyámra gondolok. Mindig is túlérzékeny volam, és ez ilyen formában szokott visszaütni.

Az átlagom is romlott, apám maximalistának nevelt, de mostanában egyre több hármast hozok, hiába tanulok egy egy számomra nehezebb tantárgynál dolgozatonként 4-5 órát, nehezemre esik a koncentrálás, és sokszor érzem azt, hogy kisebb dolgokon is túlzottan felhúzom magam, a dühömet pedig nem tudom levezetni mé sportolással sem, mint ahogy azt mindigis tettem.

Apámmal ahányszor csak beszélni próbálok anyámról, azt tudja csak mondani,hogy ő ilyen, és nem tudom megváltoztatni,ezért el kell fogadnom.

De pokoli érzés az, hogy úgy érzem nem számíthatok a családomra. Hiányzik anyukám, szeretnék közelebb kerülni hozzá, de csak elkerülni tudom a folyamatos hirtelen haragja miatt.

Nagyon sokat sérteget, és kritizál, amik akármennyire is próbálom őket lenyelni, mégis hatással vannak rám, és fájnak.

Mit tehetnék? Reménytelennek, és tanácstalannak érzem magamat. Egyszerűen elérkezett egy olyan pont, ahonnan már nem bírom tűrni azt, ahogyan ő mindig rajtam tölti ki a dühét, holott mindig megpróbálok neki segíteni, házimunkában, testvéremmel kapcsolatban egyaránt, valamint abban amiben csak tudok.

De hogyan oldhatnám meg azt a szituációt amiben vagyok?

Tanácstalan vagyok, nem tudom mit tegyek.

Előre is hálásan köszönöm a válaszokat!

15/L