Akik hamar (18-21 évesen) elköltöztek otthonról? Tapasztalatok?

Én középsuli után nyáron költöztem el. Igazából nem mondanám, hogy katasztrofális volt a helyzet otthon, de én nem bírtam elviselni. Anyum narcisztikus szülő, csak akkor vagyok jó, ha az van, amit mond. A gond csak az, hogy egyáltalán nem egyezik a személyiségünk. Volt, hogy nem akart pénzt adni ruhára, csak ha olyat veszek és hordok, amilyet ő akar. Folyamatosan piszkált a súlyommal, ami amúgy tök normális volt, csak mert neki nem sikerült lefogyni. Ritkán találkozunk, úgy 3-4 havonta max 2 napra. Igazából ott írta le magát, mikor nem akartam 30 éves koromig tanulni és otthon élni, ahogy azt ő akarta és azt mondta, hogy most nem az a fontos, hogy boldog legyek, hanem hogy teljesítsem a tervet.

Párommal együtt költöztünk albérletbe, ahol teljesen önállóan, szülőktől függetlenül élünk. Párom is 18 évesen költözött (egyszerre végeztünk a sulival). Tőle annyi pénzt kértek volna el, hogy otthon maradhasson, hogy ketten albérletbe kevesebből jövünk ki. Vele elég rosszul béntak otthon. A mostohaanyja mindent megtett, hogy kitúrja onnan. Átkutatták a cuccait, zsebeit, szemetét rendszeresen, nem ehetett, csak amit ő megenged és mivel nem tudott pénzt hazaadni minden kerti munkát vele végeztettek el (de ez csak kifogás volt, ha dolgozott volna is neki kellett volna csinálni). Egyszer azért zavarták el otthonról, mert 12 évesen nem hordta be az össze fát, mert azt feltételezte, hogy a két 10 évvel idősebb mostohatesója is segíteni fog és az ő részüket nem csinálta meg. Igazából minden elképzelhető dologgal cseszegették és belekötöttek. A mostohája addig hergelte ellene az apját apróságok miatt, amég meg nem ütötte, stb. A legdúrvább húzásuk az volt, mikor este elvágták a fékeket a biciklijén meg bevagdosták a tengelyeket, hogy menet közbe szétessen alatta a bicó. Ha nem az udvaron esik szét, hanem az utcán, vagy csak simán nem tud megállni, mikor jön egy kamion akkor rosszabb vége is lehetett volna, mint pár horzsolás. Meg megölték a halait, amég nálunk volt. Persze nem lehetett rájuk bizonyítani a mostohaanyja meg mindig úgy adta elő, hogy párom a hülye, ő tettet tönkre a biciklit, megdöglöttek miatta a halak, stb. Mikor eljött onnan az apja úgy köszönt el, hogy segítséget ne várjunk tőle, mert nem adnak, és ha jönni akar akkor telefonáljon, mert ezentúl zárni fogják a kaput (bár még ott lakott sem volt kulcsa a lakáshoz sem.) Én munkámból kifolyólag gyakrabban találkozok velük, de még most is az agyamra mennek. Párom nem érdeklődik felőlük, ha arra járunk 2-3 havonta beugrunk egy órára és ennyi.

Jelenleg 21 évesek vagyunk. Mindketten sokkal jobban érezzük magunkat mióta külön élünk. Mivel otthon is vittük a háztartást ezért lényegében, csak a helyszín változott, nem volt plusz nehézség ezekbe belerázódni. Boldog és kiegyensúlyozott életet elünk együtt. Sokkal jobb így, mint otthon. Remélem mi majd jobb szülők leszünk.

18 évessen költöztem el a szüleimtől, érettségi után nyàron, a páromhoz (vagyis mostmár exem). Ő közel lakott az egyetemhez ahová felvettek, így logikus volt hogy oda költözöm hozzá és nem koleszba. De aztán az egyetemet ott hagytam egyéb okok miatt, elvégezten egy gyors okj-t és elkezdtem dolgozni. Idő közben szétmentünk a sràccal, azóta albiban lakom, jelenleg egyedül, de lakótársat keresek.

Otthon sosem volt rossz a hangulat, nagyon jó szüleim vannak, de valahogy olyan 14 éves korom óta másra sem tudtam gondolni csak arra hogy saját helyem legyen. Ahol ott tároljam a dolgaimat ahol akarom, akkor és azzal és ahogyan takarítsak ahogy akarok, azt egyek amit akarok. Egyszóval háztartást akartam vezetni. És így most (is) boldog vagyok. Bár igaz, annak örülnék ha lenne párom, akivel együtt élek.

19 éves koromtól dolgoztam suli után-hétvégén, csak ne kelljen otthon lennem - szar volt minden, kiabálás, lelki terror, zsarolás, megfélemlítés (mostohaanyám által).

21 voltam, mire összejött annyi pénz, hogy leléphessek.

Első időszak elég nehéz volt, suli-munka továbbra is, de inkább nem ettem hó végén 4-5 napig, de legalább nem bántottak és élhettem az életemet.

Aztán amikor végre megkaptam a szakmát, és elkezdtem normálisan dolgozni onnantól lett okés.

Most 1000kmre költöztem a párommal.

Nekem adott volt, hogy felvettek egyetemre kollegiumban volt hely, megfizetni is azt tudtak a szuleim. En se voltam koleszos tipus, de nagyon bejott. Sokara mentem alberletbe. Nekem az elejen nehez volt lelkileg, uj emberek, uj helyzetek, onallosag (pl. nincs aki telepakolja a hutot, aki fozzon nekem :-)), honvagy, hazautazasok farasztoak voltak.

Utana megszoktam es amikor mar alberletben voltam akkor mar a koleszos elet utan konnyebb volt a penzt beosztani es onalloan haztartast vezetni. Az egyetemrol eleinte hetente, majd ritkabban jartam haza, de nagyjabol havi 1 vagy 2 alkalom sokaig megmaradt. A kolesz/egyetem mellett diakmunka volt, sok ejszakazassal, de ez is csak jo tapasztalat volt.

Alberletben/ sajat lakasban elo hasonlo koru tarsaimnal akkor azt lattam vagy gyorsabba lesznek onalloak vagy a szuleiket szidjak, hogy azok nem segitenek eleget nekik :-/. Nem neztem merre van a lakasotok vagy nem is irtad, de a mostani bp-i alberleti arak mellett, lehet celszeru lenne megis elsore koleszt probalnod es a kiadott lakas alberleti dijat pedig magadra (a tanulasra) kolteni. Ha meg fel ev utan a koleszt tovabbrs se kedveled, akkor meg irany valami munkavallalas es a lakasod reszidijat ki kell termelned. Persze szuleid tamogathatnak, de toluk elvarni meg ezt is az huzos. Ha meg dolgozni kezdesz, akkor alap, hogy a sajat fuzetesedbol elsz meg. Haza latogatni es szulokkel kapcsolatot tartani csak rajtad mulik. Jotanacs: celszeru rajuk vigyazni! :-)