Miért baj az, ha valaki a szüleivel él együtt és oda szül?

Itt nem a lenézéssel vannak a problémák, hanem az esetek túlnyomó részében azzal, hogy nem szeretünk(az emberek túlnyomó része..) alkalmazkodni, nem szeretik a tanácsokat, amennyiben azok valamilyen hibára hívják fel a figyelmet, stb.

Nem kell félteni az idősebb korosztályt. Ők már megszoktak egy bizonyos életmódot, rendszerük van, ebbe egy fiatal család meg nem mindig illik bele..

Vegyük a feleségem szüleit.

Hatalmas a házuk és direkt ők mondták, hogy költözzünk oda, elférünk.

Mi lett a vége?

Hiába fértünk el fizikailag, szellemileg már nem.

Amikor én összekaptam a feleségemmel, egyértelműen a szülei is megharagudtak rám és olyankor volt egy pár napos mosolyszünet.

Ez amúgy teljesen normális.. az én szüleim sem bírnák azt ha a feleségem vágna dolgokat a fejemhez..

A vitázás meg mindenhol megvan.

Ezen kívül..

Az apósom imádja a kertjét de én is. Azonban különböző nézetünk van a jó kertről.

Mindkettőnkké jó, csak más szemszögből.

Én meg nem akarok ott pofátlankodni, hiszen a saját kertje.. nehogy már a saját kedvem miatt csináltassunk oda egy kis tavat, amikor neki az nem tetszik.. :)

Ez is rendben van amúgy, normális.

Na de másik.. mi eljárogatunk ide-oda.. későn jövünk haza. Ez sem volt mindig jó..

Fiatalok vagyunk.. máshogy látjuk az életet/éljük azt... ebből is vannak problémák.

Szóval ne gondoljuk azt, hogy az olyan normális, hogy a szülőkkel élünk.

Mi nem más kultúrában nevelkedtünk, hanem a sajátunkban, nekünk ez a normális.

(Pl.: Kína... egyik ismerősöm onnan származik. Vele beszélgettem már erről, azt mondta, hogy ott sem az van, hogy annyira imádják a szülőket és nincsenek összezördülések..

Szimplán máshogy lettek nevelve és nagyobb a tisztelet az öregek felé.

Szóval ugyanazokon mennek át, ugyanúgy elmennének csak nagyobb a gát bennük. Ugyanolyan emberek, mint m.

Eltekintek attól, hogy nem értem az ilyet, mert nekem mindig igényem volt az egyedüllétre úgy is, hogy rajongásig szeretem a szüleimet.

Nem minden ember tökéletes. Lehet, hogy sem a gyerek, sem a szülők nem tudnak egyenlőként tekinteni egymásra, mindig ott lesz, hogy ő a szülő, ő jobban tudja, lesz egy hatalmi viszony, ami nem feltétlenül gonoszságból születik, csak megszokásból.

Vagy rengeteg nem súlyos, de zavaró probléma van, amire itt az a válasz, hogy "költözz el", és néha tényleg nincs jobb megoldás. A cigizős kérdés tökéletesen szemlélteti. "A saját házukban azt csinálnak, amit akarnak."

Akkor ott van még az, hogy a pár egyik tagja mindig hazai pályán lesz, a másik emiatt érezheti magát furán.

És akkor a gyakorlati probléma: tegyük fel, hogy kötelező a szülőddel lakni. Na de kinek a szülőjével? Én az enyémekkel laknék szívesen, a párom a sajátjaival. Akkor lakjunk együtt 2 pár szülővel? De az nem fair a tesómmal szemben, ő is jöjjön, meg a párja, meg a párja szülei, meg a párja testvérei, plusz ugyanez az én párom oldalán.

A párkapcsolatnak nagyon nem tesz jót a szülőkkel való együttélés.

Ahogy megszületik a gyerek, a nagymama (anyós vagy az anyuka anyja) egyenrangú félként akar beleszállni a gyereknevelésbe. Ha az anyuka anyjáról van szó, akkor ez történhet teljes egyetértésben, de az újdonsült fiatal apa kirekesztődik teljesen, és feleslegesnek fogja magát érezni. Elkezd szórakozni, haverok vagy az otthonülősebbje interneten fog lógni minden szabadidejében, egyre magányosabb lesz, a gyerekkel nem tanul meg foglalkozni, ha mégis vele kéne lennie, nem tud vele mit kezdeni, ezért a fiatal anyuka is kezdi úgy érezni, hogy a férje nem segít a gyerek körül semmit. Anyuka hullafáradt, a férj kevésbé, a szexuális étvágy is ennek megfelelően alakul, úgyhogy apuka keres magának valakit, aki odafigyel rá is. Ha nem vette volna át a helyét a felesége anyja, akkor megtanulná, hogy mit lehet kezdeni egy kisbabával és kellőképpen lestrapált lenne ahhoz, hogy ne más nőkön járjon az agya. Láttam erre példát, az tette tönkre a kapcsolatot, hogy a 2 nő volt az atyaúristen a gyerek nevelésében, az apukának semmiben nem volt döntési joga, még abban se, hogy mikor adják vagy ne adják a kicsi szájába a cumit. Elég hamar elkezdett kimaradozni a haverokkal, aztán jöttek emiatt a családi balhék, két nő okádta rá a tüzet, hogy amíg az én házamban vagy, azt csinálod amit én mondok, hát én is leléptem volna lehet...

A fiát elvesztette, a fia elvesztette őt.

Nálunk jobban alakult a helyzet, a férjem mintaapa lett, akire mindenben számíthatok a gyereknevelésben is és a házimunkában is. Egyszerre vagyunk lestrapáltak és egyszerre nincs erőnk szexelni sem. Még a gyerek óvodai hazahozatalát sem tudnám nélküle megoldani, szóval pótolhatatlan és ezt tudja is. Viszont amikor anyósom nálunk van, átmegy kisfiúba. Átengedi nekünk nőknek a terepet és éjjel-nappal a telefonját nyomogatja meg az interneten lóg, a gyerekkel se úgy foglalkozik. Biztos vagyok benne, ha anyósomékkal laknánk, ő sem tanult volna meg a gyerekével mit kezdeni.

Nem tudom, más kultúrákban miért működik ez jobban? Valószínűleg ott a férfi egyáltalán nem folyik bele a gyereknevelésbe, hanem abszolút családfenntartó és a gyerekek gondja csakis a nőké. Nem bánnám én se, ha csak a gyerekemmel kéne foglalkoznom. Szívesebben nevelném egy nagy családban, nőkkel együtt rokon kisgyerekek közt, mint idegen gyerekek közt óvodában úgy, hogy én a nap nagy részében nem lehetek az élete része. Eközben a férjem szépen eltartana és gondoskodna rólunk. Annyian lennénk nők, hogy fel se tűnne, hogy a férjünk nem mosogat és nem kel fel a gyerekhez. És azon se kéne agyalnom, hogy mit szól a munkáltatóm, hogy a gyerek már megint beteg.

Szerintem simán vállalnám ezt az életmódot.

Mivel azonban heti 40 órát dolgozok vagy még többet is, nem venném jó néven, ha a férjem nem venne részt a gyereknevelésben vagy a házimunkában.

No, szerintem ezért nem fogunk mi a szüleinkkel, nagyszüleinkkel soha boldog nagycsaládként együtt élni.

Nem szólva arról a gyönyörű helyzetről, amikor jön a válás és a szülői házból ki kell fizetni az 1-2-3 évig nálunk lakó ideiglenes családtagot.

Sok ismerősöm tengődik a nagy házában magányosan, mert a gyerekek szanaszét mentek. Nem lett volna szabad ekkora házakat építeni.

Ha ezt szeretnék csinálni akkor csinálják! De szerintem mindenkinek privilég joga eldönteni, hogy szeretne e egy teljes privát életet!

Ez a "lehetőség egymás támogatására" teljesen életszerűtlen!

Az én legjobb indokom,, hogy miért élek a szüleimtől külön és nem "támogatjuk" egymást:

- A munka helyem és a szüleim háza közt 430km van! Nehéz lenne a bejárás!

Mert minél több ember él együtt, nnál több a konfliktus forrása. Én pl nem szeretném megkockáztatni, hogy az együttélés miatt menjen tönkre a kapcsolatom a szüleimmel, mert ahogy idősödnek, egyre rigolyásabbak lesznek, ahogy nekem is változik az igényszintem. Arról nem is beszélve, hogy a férjem, gyerekünk és én, már egy másik család, szeretnénk mi is élni a saját életünket, ahogy nekünk jó, nem arra figyelni hogy mekkora zajt csap a gyerek, hogy ne zavarja az idősödő szüleimet.

Ettől függetlenül nagyon jó a kapcsolatunk, szeretjük egymást, de mindenkinek jobb így. Mikor ott van az unoka, önfeledten tudják élvezni az együtt töltött időt, nem nyomja rá a kapcsolatukra a bélyegét hogy pl egész éjjel ébren tartotta őket mert rohangált.