Ti is voltatok úgy, hogy nagyon el lettetek nyomva, túlságosan irányítóak voltak a szüleitek gyermekkorotokban és ha igen, hogy dolgoztátok föl?

Hát... (tudom, háttal nem kezdünk mondatot:)) figyelj.. Megér egy-két ajtócsapkodós vitát kiállni a saját igazadért, mivel az ilyen típusú embereknél sajnos az érvelés és a higgadt beszélgetés nem segít. Utána ebbe is belefáradsz. Én most már úgy csinálom a szüleimmel, hogy nem húzom fel magam, bólogatok, egyetértek aztán úgyis azt csinálom amit én akarok meg jónak látok. Azt jól látod, hogy megnyílni és elmondani a problémákat nem szabad, mert visszaélnek vele. Ne félj konfrontálódni a feleségeddel, fektessétek le az új "szabályokat", amik már Neked is megfelelnek. Ha nem tetszik neki, viszlát van, és elkezdheted élni a saját életedet. Remélem tudtam segíteni!

én nem tapasztaltam ilyet gyerekkoromban, igazából most van az (19 éves lány vagyok), hogy azt érzem, hogy a szüleim nem engednek igazán felnőni, vagyis elméletben tudják, hogy már felnőtt vagyok, de olyan, mintha gyakorlatban nem mindig fognák fel. félreértés ne essék, nagyon szeretem őket, tudom, hogy ők is engem, és általában nem azok a szigorú, hanem pont, hogy a laza, meg jófej szülők.. de ilyenek, hogy például anya gyakran megszólja, hogy milyen sokat iszok (ez egyáltalán nem igaz, sőt), vagy ha iszok egy pohár bort, utána már nem engedné, hogy még igyak egy kis likőrt, mert hogy ne keverjem. pedig ismerem a határaim, jól bírom a piát, ennyitől nyilván nem iszom magam hányásig, se berúgásig...vagy múltkor versenyen voltunk, utána ilyen közös ebéd volt, vett nekem a verseny ideje alatt több topjoyt is az egyik ismerősöm, ebéd előtt közvetlenül ittam még egyet, erre apa rám szólt, hogy nem kéne ennyit innom, mert majd nem tudok enni. szóval ilyen kis döntéseket már csak meg tudok hozni 19 évesen...és ez csak pár példa.

csak pár példát mondtam, de egy idő után hidd el, ez is elég fárasztó...

Én 36 éves vagyok. Én 4 éves korom óta éreztem magamat boldogtalannak. Anyám elvált, az "apám" összeállt egy másik nővel, engem pedig nem látogatott. Anyám a válás után visszakerült a származási családjához. No és 4 voltam, amikor Anyám újra férjhez ment egy olyan pasihoz, akinek volt egy nálam 8 évvel idősebb fia. Azt mondta Anyám, hogy azért, mert útban volt a nagyszüleimnek és a két húgának. Nem is tartott sokáig a házasság, de négyszer költöztünk és háromszor váltottam óvodát. - Elég problémás gyerek voltam, az óvónők nem szerettek. Amikor családrajzot készítettem, anyámat, a nagyszüleimet és a nagynénéimet rajzoltam fel. Azt is mondtam, hogy nekem nincs apám, tudniillik már akkor éreztem a nevelőapám más viszonyulását a saját gyerekéhez és hozzám. Egyszer úgy mutatkoztam be, hogy anyám családnevét mondtam a vér szerinti "apámé" helyett. Az óvónők persze leszidtak emiatt és Anyám fejével is beszéltek. Volt úgy, kérdeztek, és nem válaszoltam, s a rendszeretetem is kívánnivalót hagyott maga után. Nevelési tanácsadóba javasoltak, ahova Anyám elvitt egyszer, de többet nem, mert milyen szégyen már olyan helyre járni! - Utoljára a nagyszüleim közelébe költöztünk vissza. A házasság előtt állítólag elég precíz, gyors felfogású gyerek voltam, ahogy emlékszem, tényleg érdekelt, amit anyum olvasott. Utána viszont semmi nem olyan volt. Se anyum, se én, sem a nagyszüleim, sem az egész szituáció. Általános iskolás koromban a legjobb tanulók között voltam az osztályunkban, bár sokszor nem figyeltem, mert anyum dolgozott, s a nagyszüleim és a nagynénéim voltak velem, akik sokat veszekedtek hol velem, hol egymással. Anyum későn járt a munkából haza, s gyakran ő is szekírozott, ha más gyerek jobb jegyet szerzett, mint én. Akkor nem éreztem rosszul magam, mert a boldogtalanságot is meg lehet szokni. Anyám azonban beíratott egy hatosztályos gimnáziumba, ahol én egyszülős gyerekként le voltam nézve. Nem voltam ugyan rossz tanuló, de a többieknek a szülei tudták pénzelni az iskolát. A második évben hiába "ordítottam, toporzékoltam", hogy nem szeretem az iskolát és az osztályt, a családom elnyomta a véleményemet. Persze akkor újból következett az a stratégia, hogy nem szóltam a környezetemben levő embereknek, ha kérdeztek. A családtagjaimmal és tanárokkal is megtettem, de osztálytársakkal különösen. Kiskorom óta azt hallhattam, hogy "apám" is ezt csinálta. Nem is éreztem értékes embernek magamat emiatt. Ő ugyanis egy végtelenül gonosz ember volt, aki gyakorlatilag elmarta maga mellől anyámat, hogy azzal a másik nővel lehessen. Miután leérettségiztem, tovább kellett tanulnom, mert micsoda dolog már az, hogy másoknak az osztályból lesz diplomája, nekem meg nem! Végig gincsoltam az iskolát, de úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó annak a feladatnak az ellátásához, amilyen állást be lehetett tölteni a végzettség megszerzésével. Folyamatosan képeztem magam, hogy elfoglaltságom legyen. Talán a valóságtól is menekültem. Magamtól jöttem rá én is dolgokra, hogy most már a nevén nevezem: a passzív agresszió nagyon gyakran a gyermekkori családi háttérre vezethető vissza, s ennek semmi köze ahhoz, hogy a nemzőm is csinált olyat, hogy nem válaszolt ha kérdezték. Én sohasem beszéltem vele, s ezután sem fogok, úgyhogy kizárt, hogy őmiatta lettem ilyen. Legalábbis nem közvetlenül. Ha az ember azt látja, hogy a családtagjainak nem számít az Ő véleménye, lehet, hogy meg sem kísérli elmondani. Nekem magamnak kellett bebizonyítanom, hogy érek annyit, mint a legtöbb ember, sőt, annyit is, mint azok a középiskolai osztálytársaim, akik a családi körülményeim miatt kiközösítettek. Harminc fölött voltam, amikor munkába álltam, abban a hivatásban, amit az érettségi után tanultam, s amihez huszonévesen nem voltam elég érett. Hosszú-hosszú idő volt, miután én is sok mindenre rájöttem. A környezetem persze csak azt látta, hogy milyen lusta, henye, munkakerülő, önállótlan, anyámasszony katonája vagyok. Én pszichológus segítsége nélkül jutottam el erre a felismerésre úgy, hogy Anyám kivételével az összes családtagomat elveszítettem. Én ugyan sosem éltem káros szenvedélyekkel, de tényleg sokszor hallgattam, amikor rengeteg mondanivalóm lett volna, csak féltem kiállni magamért. Boldog ember lehet, hogy sohasem leszel, mert Luther Márton óta tudjuk, hogy: "Aki tízéves korában nem boldog, aki húszéves korában nem szép, aki harmincéves korában nem erős, aki negyvenéves korában nem okos, aki ötvenéves korában nem gazdag, az sohasem lesz az." Legtöbb ember előbb-utóbb nem igényli az irányítást. Majd érezni fogod, ha Neked is eljön az az idő.

Nyugodtan hibáztasd továbbra is magadat mindenért, mert csak ezen az uton tudsz változni, változtatni. Az, hogy igyekszel földbe döngölni a szüleidet, nem segit rajtad!!!!