Mit szólnátok ahhoz, ha egy családban a gyerekek a szülőket nem anyának-apának szólítanák, hanem egészen egyszerűen a keresztnevükön?

Nekem anyámmal sosem volt jó kapcsolatom. Megszokásból szólítottam csak anyának. Aztán 17 éves korom körül betelt a pohár, utána egyik napról a másikra elkezdtem a keresztnevén szólítani. 18 évesen eljöttem onnan. Több, mint 10 éve nem beszéltem vele.

Szóval én nem hinném, hogy egészséges, szerető családban ez normális dolog lenne, de mindenkinek a magánügye.

Tényleg nem gondolok semmit, mert tényleg nem érdekel.

A legjobb barátnőmet keresztnevén szólítja a gyereke, a húgomat is a nagyobbik fia. Az ő dolguk!

Én nem szeretném, ha a fiam a keresztnevemen szólítana, de soha nem is akart.

Minket sokáig a keresztnevünkön szólított a gyerekünk. Épp abból adódott ez (amit az utolsó hozzászóló is írt), hogy mi, szülők hogyan beszéltünk magunkról és egymásról. Nekem pl. sosem jött a számra, hogy E/3. személyben beszéljek magamról, ahogy sokan teszik („anyuka hoz egy kis tejecskét”), ahogy az sem, hogy a férjemet apának szólítsam vagy így beszéljek róla. Így a gyerek is a keresztnevünkön szólított minket és így beszélt rólunk (ebből következően én voltam az egyetlen anyuka, akinek a keresztnevét tudta az összes óvónő és gyerek is – utóbbiak messziről kiabálva köszöntöttek mindig :)).

Egyébként az „intim” helyzetekben (esti beszélgetésnél pl.) mindig „mama” és „papa” voltunk…