Akiknek gyerekeik vannak, ti nem féltek attól mi lesz, ha a szüleitek idősek lesznek és egyszerre szakad rátok minden teher?

65 éves vagyok, mozgáskorlátozott cukorbeteg.

Eszembe nem jutott anno, hogy azért legyen gyerekem, hogy legyen aki elpátyolgat öregkoromban. Ahogy nem is nagyon tud, mert napi 12-14 órát dolgozik a saját családjára, tőlem 60 km-re.

Akkor is meg kellene oldanom az életem, ha nem született volna gyerekem, tehát megoldom, ahogy tudom.

Ha elmenne az eszem és azt sem tudnám hogy ki vagyok, vagy magatehetetlen ápolásra szoruló beteg leszek, akkor betesz valami intézménybe ezt most még, ameddig normálisan tudok gondolkozni meghagytam neki, hogy később ne legyen lelkiismeret furdalása.

Így tartom helyesnek, mert én végigápoltam az életem a saját szüleimmel, mérhetetlen testi és lelki megterheléssel és a saját gyerekemnek nem ezt a sorsot szánom.

Szerintem ez mindenképpen nehéz, akkor is, ha nincsenek éppen kis gyerekek. Szóval nekem ez független a gyerekektől.

Nekem a gyerekekkel kapcsolatban az a félelmem, hogy mi lesz velük, hogyha én már nem leszek. Nyilván, ha szép kort élek meg, akkor ez annyira nem gond. De ha esetleg nem, és még fiatalok nagyon.

Mivel a fiunk lassan 5 éves, anyósék meg 60 alattiak, így gyanítom a fiunk elég nagy lesz már, mire anyósék "ránk szorulnak". Nekem nincsenek szüleim, így csak őket kell esetleg ápolni. Most építjük át a házat, és úgy lesz kialakítva, hoyg ha szükség lesz rá, hozzánk tudnak költözni. De elég vagyonuk van, hogy öregen se legyen gondjuk - akár ápolót fizetni.

Mivel 120 km-re laknak, így átugrani nem tudunk hozzájuk napi szinten.

De ez még messze van. Nekünk több gyerekünk nem lesz, így biztosan tudjuk őket segíteni majd, ha kell.

Mindenképpen szükség van gyerekre.

Mert különben ki rak majd be egy öregek otthonába?!

Nekem nincs gyerekem, de én is félek ettől, mivel nekem nincs sem lehetőségem ápolni őket, sem mással ápoltatni a szüleimet.

Én magam azért nem tudom őket ápolni, mivel napi 10 órában dolgozok. A munkahelyemet nyilván nem hagyhatom ott, mivel egyedülálló vagyok és nincs aki támogasson anyagilag. Ha a szüleim úgy leesnének a lábukról, hogy napi 24 órás felügyeletet igényelnének, akkor a fél napból azért nem lennék ott, mert a munkahelyemen vagyok, a másik feléből meg egy részét nyilván átalszom... szóval kizárt, hogy ápolni tudjam őket úgy, hogy dolgozom is.

Másra pedig azért nem tudom bízni a dolgot, mivel minimálbért keresek, ezért nincs pénzem arra, hogy ápolót fogadjak melléjük, még napi 1 órára sem, nemhogy az egész munkaidőm alatt.

Az idősek otthonába pedig nagyon hosszú a várólista, a nagyszüleimet is másfél év múlva vették csak fel. Másfél év pedig rengeteg idő, azt nem lehet csak úgy kivárni, hogyha nincs semmi segítség.

Szóval ha a szüleim már nem lesznek képesek ellátni magukat, az szó szerint egyenlő lesz a halálos ítélettel, mert nem lesz ott senki, aki ellássa őket.