Egyre jobban kiakaszt az anyám. Mit tegyek?

Anyámék házassága tulajdonképpen már a gondolatában el volt cseszve és csak azért történt meg, mert kiszakadt a gumi, és ha már megtörtént, akkor a nagyszülők erőltették a házasságdolgot, amibe Apám belement, Anyám meg örült annak, hogy végre elkelt, pedig csak 3 hónapja ismerték egymást. Apám gyakorlatilag haza se járt, hetente talán ha kétszer láttam (ha nem számoljuk a nyári vakációkat), így rá nem igazán lehetett számítani. Az élete legnagyobb teljesítménye, hogy felépített egy családi házat tejesen egyedül (nekünk meg magának), miközben a családját 16 éven keresztül elhanyagolta. Nem mondom, szép, de szerintem csak a felelősség elől menekült. Anyám pedig tűrt. Ő is meg mi is a tesómmal, miközben minden feszültség rajtunk csapódott le. Nade kevésbé fizikai, sokkal inkább verbális formában. Mindketten elmagányosodtunk, sokáig nem volt egy darab barátunk sem, amíg otthon voltunk, csak miután messze kerültünk hazulról, akkor oldódott a szorongás. Öcsém előbb kapcsolt, ő messzebb is költözött, eközben én egyre mélyebbre csúsztam a depresszióban és a szorongásban. Eredetileg azért maradtam, mert kötelességemnek éreztem, hogy segítsek, és reméltem, hogy tudok változtatni a dolgokon, később már minden életkedvem és önbizalmam elhagyott, aztán egy ponton túl (amikor már hallucinációk gyötörtek ) nagy nehezen összeszedtem magam és leléptem. Anyámmal akárhányszor beszélünk, előbb-utóbb elkezd okoskodni, leginkább amikor a munkámról mesélek, de akkor meg beleköt a szakmai dolgokba, mintha jobban tudná azt a szakmát, amit tanultam (mondván, az biztos nem úgy van, ahogy én mondom), beleköt a beszédmódomba (szeretek hangosan beszélni), a testtartásomba, a terveimbe, meg úgy nagyjából mindenbe. Mondjuk utóbbiakat, mikor mesélném neki meg sem hallgatja, simán közbevág és csak mondja a magáét. Nemrég jobban belegondoltam, hogy igazából egész eddigi életemben ezt csinálta, egy darab mondatot se engedett végigmondani nekem, hacsak nem az ő véleményét hallotta vissza épp, illetve általában már az első három szónál kikérte magának a mondanivalómat. Pedig volt még vagy tizenkettő, csak az sohase várta meg, így nem csoda, ha nem tudtam vele beszélgetni. Feltehetőleg nagyrészt emiatt voltam évekig depressziós és emiatt érzem sokszor a mai napig üresnek értéktelennek magam. Van munkám, mégis azért aggódik folyton, hogy miből fogom kifizetni a rezsit. Pár hete teljesen az idegeimre ment azzal, hogy minden egyeztetés nélkül beállított hozzám és közölte, hogy erre a hétre leszervezte a festőt, hogy felújíthassam a lakásomat. Én távmunkában dolgozom, a lakásom az irodám, és még volt egy rakat meló, a festést tavaszra terveztem. Namármost neki hiába érvel az ember, egy rohadt szót nem hajlandó megérteni belőle, de még csak meghallgatni sem. Vitázni nem lehet vele, mert nincsenek érvei a "megverlek"-en kívül, ami egy magamfajta, meglett, erős testalkatú,magas, 25 éves férfiemberrel szemben azért elég vicces. Új kommunikációs stratégiám vele szemben, hogy amint úgy érzem, hogy a lelkembe tapos, én fennhangon kikérem magamnak. Ezeknek a "performanszoknak" általában az a vége, hogy ő sírva fakad én meg bocsánatot kérek. Őszintén szólva nekem az jutott eszembe, hogy nevet kéne változtatnom és elköltözni innen jó messzire, hiába itt vannak a barátaim, de azért várom további ötleteket.