Vérzékeny vagyok a szüleim pedig megfojtanak?

15 éves fiú vagyok és vérzékenységgel kűzdök. Gondolom sokan tudjátok,hogy ez egy véralvadási rendellenesség. Nekem a szervezetemből részben hiányzik egy bizonyos fehérje,egy véralvadást elősegítő faktor.

Az apukám és az anyukám sem beteg úgy hogy esetemben ez ismeretlen okból, spontán génmutáció következtében alakulhatott ki ezt mondták az orvosok. Az édesapukám is orvos.

Beteg vagyok, ez nem gyógyítható, de vannak kezelési lehetőségek. Én is mint ti vagy bárki más teljes életet, tanulást, munkát, sportot, természetesen mindezt állandó ellenőrzés és fokozott odafigyelés mellett, de végezhetek. Gyógyszereket is szednem kell, ezek amúgy nagyon nagyon drágák. A szüleim főleg az apukám nagyon vigyàznak rám, de az évek során már fojtogatva érzem magam és nagyobb teher,hogy mindig aggódnak és vigyàznának rám, mindig ott akarnak velem lenni. Anyát többször is láttam már sírni, amikor elestem a lépcsőn és nem is volt semmi bajom anya sikítva rohant felém és nézte,hogy nem vérzek jól érzem magam? Én gyakorlatilag bárhol vérezhetek, de a vérzések leggyakrabban az ízületekben, esetleg az izmokban alakulnak ki, leginkább a bokámon, térdemen, könyököm ízülete vérzik be, ritkábban a váll, a csípő vagy a csukló. Sokan csak azt tudjátok,hogy ha megvágjuk magunkat véletlenül valahol mi betegek, akkor ennek következtében elvérezünk, ez tényleg nagyon veszélyes, de nem a legdurvább hanem ahogy mondtam az ízületekben, izmokban, esetleg a belső szervekben vérzések alakulhatnak ki és ez a veszélyesebb.

Nekem a durva sportot kivéve, mint a boksz, vagy a rögbi,foci stb mindent csinàlhatok.

Szerencsés vagyok,mert a kezelések mellett pár kisebb balesettel megúsztam mindent. Van pár haverom akikkel szeretek bicajozni, de apám és az anyukám is ellenzi oly annyira,hogy elvették a kerékpáromat. Mert már estem vele és tényleg csúnyán vérzett a térdem. Anya utálja a vér látványát amúgy, bepánikol apa pedig túl aggodalmaskodik és azonnal cselekedni akar. Annyira jó,hogy támogatnak, vannak nekem. De akadályozni kezdtek. Féltenek mindentől.Nem kell sajnálni, pátyolgatni, persze biztatni, fokozni akarják az önbizalmam, csökkentve betegségtudatomat, csak elfelejtik,hogy közben látványosan aggódnak. Apa és anya rengeteget veszekedtek korábban miattam. Apa sehova nem engedett volna el, anya pedig mindenhova velem akart jönni. Mindig volt probléma, ha baj volt akkor összefogtak nagy nehezen, nem akartak megijeszteni tudom, de nekem elegem van abból,hogy akadályoznak,megfojtanak már. Felrobbanék tőlük. Pici babaként csak apa mert vigyàzni rám, mert ő orvosként azthitte az ő kezeiben biztonságban vagyok. Anya később foglalkozott velem. Ma meg már mindketten nagyon, és csak egyre többet és többet akarnak velem lenni, nagyon figyelnek, aggódnak. Nem jó ez így, sajnálom őket. Az lenne a legjobb ha otthagynàm őket. És erről beszéltem velük egyik este nem rég. Anya nekiállt sírni,hogy én hátat fordítanék nekik,miért akarok elmenni? Apával meg összevesztem. Egy két éven belül szeretnék elmenni, ha nem változik a helyzet. Nem jó ez senkinek sem. Csak konfliktus helyzetek vannak. Apa pedig csak a betegségemről képes beszélni,hogy nekem elég súlyos, nem kéne egyedül végig csinálnom ezt stb. Miért vagyok felelőtlen és vakmerő. Értik ezt arra,hogy szeretnék a srácokkal bicajozni és trükköket tanulni a pályàn. Tudom,hogy hamar baj lehet, de szedem a gyógyszereket, és nem lehet akkora vész mégsem. Ti hogy látjátok ezt? Szerintetek helyesen cselekedtem vagy tartozom a szüleimnek egy bocsánat kéréssel? Nem akartam beléjük rúgni, imádom a szüleimet. De megfojtanak. Jó szülők, szóval ne bántsátok őket. Tudom,hogy nem tökéletesek én magam írtam hisz, de akkor is nehéz így velük lenni.