Mit tehetnék anyámmal?

17 éves fiú vagyok.

Én sokáig azt hittem, hogy édesanyám csupa jót tett velem, de mostanában eszméltem rá, hogy nagyon nem.

Kezdem azzal, hogy van két nővérem, akik színötös tanulók voltak, szorgalmasak a suliban, jelenleg pedig az ELTE-re járnak, van pasijuk és pont elég barátjuk, tehát így elmondva tökéletes az életük.

Majd jöttem én, aki kezdetben szintúgy tökéletes tanuló voltam, de ötödiktől kezdve folyamatosan romlottak a jegyeim, egyszerűen azért, mert nem érdekelt, már akkor sem volt motivációm. De édesanyám mindenféleképpen kitűnő bizonyítványt akart minden általános sulis év végén és sokszor már egy négyes dolgozatért is rosszul éreztem magam. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy megvert vagy kiabált velem, ha négyest kaptam, azt mondta, hogy nem baj, de a kitűnő legyen meg év végére, viszont ettől függetlenül én rosszul éreztem magam, mert így sem tudtam utolérni a nővéreimet.

Általános után gimibe kerültem, mert nem tudtam, hogy hova menjek, őszintén megmondva volt egy szakközépsuli, ami tetszett és jó híre volt, de mivel a nővéreim gimibe jártak, ezért itthon anyámtól eléggé kaptam a tanácsokat, hogy a gimibe menjek mert onnan jól fogok tudni továbbtanulni és a nővéreim már úgyis ismerik a helyet, szóval tudnak majd mesélni róla.

Igazából az első pillanattól kezdve utálom ezt az iskolát, de mivel gáznak éreztem volna sulit váltani (most pedig már késő), ezért maradtam.

Ahogy idősödtem úgy kezdtem egyre kevesebbet tanulni, és a legutóbbi évben (11.) már egyáltalán nem tanultam és a minimumra hajtottam. Egyszerűen azért, mert nem érdekel és elképesztően demotiváló és szorongó érzést ad az a tudat, hogy hiába végzem el ezt az iskolát, semmit nem fogok tudni kezdeni magammal (csak érettségim lesz). Anyám akarja, hogy menjek egyetemre, de igazából se kedvem, se szorgalmam nincs egy egyetemhez. Viszont anélkül pedig nem nagyon tudok olyan szakmát, amit kitanulhatnék pl OKJ-n. Illetve, ha felhozom ezt, akkor anyám rögtön mondja, hogy nekem valami fejben/papíron végzendő munka kellene, mert (ez tény) nem vagyok valami ügyes az eszközökkel, fizikai munkával, ezért ő azt javasolja menjek egyetemre.

Meg aztán ott vannak az itthoni dolgai.. Hogy lefekvés előtt még 17 éves koromban is ad puszit az ágyamban mindennap, hogy minden reggel megágyaz nekem, hogy mindig, ha megyek valahova kikísér a kapun és ott is ad puszit, hogy már idegesítően sokszor mondja, hogy milyen jól nézek ki, és ettől már csak még rosszabbul érzem magam, pedig nem ez a cél... hogy kiakadt, amikor először mondtam neki, hogy nem táncolok a szalagavatón, hogy akármit mondok neki (pl hogy randim lesz) azt utána másnap rögtön tudja az összes ismerőse/barátnője, és csodálkozik, hogy miért nem beszélgetek vele a személyes dolgaimról stb..

Mostanában valamiért megsértődött (ez a kedvencem, hogy néha teljesen indokolatlan dolgokon megsértődik és ilyenkor napokig teljesen flegma velem), ennek nagyon örülök, mert így legalább van egy kis nyugtom, de előre félek, hogy mi lesz, ha megint visszatér a normális kerékvágásba.

Majd megyek pszichológushoz, depresszió, bipoláris zavar, kiégés, öngyilkossági tervek miatt, remélem majd ott kapok valami segítséget ehhez, de az gondolom úgysem 5 perc lesz, tehát addig megkérdezem az itteni, hétköznapi embereket is a dologról.