Szerintetek lehetek még boldog ember az éltben?

Fogadd oszinte reszvetem.

Em nem jartam ebben a cipoben soha, hanem teljsen masmilyenben. Engem az anyam kidobott otthonrol 15 eves koromban, miutan az egesz gyerekkoromat tonkretette. Utana sem erdekeltem, es soha nem szamithattam ra. Mar regen meghalt, de ha kimondja valaki ezt a szot hogy edesanya akkor semmi jo nem jut az eszembe, vagy legalabbis nem sok.

Tudod szornyu ami tortent veled, de legalabb van egy szemely az eletedben aki teged mindenkinel jobban szeretett es akire jo szivvel gondolhatsz. Akinek a szeretete es az emeleke elkiser amig elsz. Nekem nincs.

Igenis irigyellek erte.

Részvétem. Bár én 44 évesen veszítettem el a természetes halállal elhunyt édesanyámat, mégis elhangzott a számból olyan kijelentés hogy így már semmi értelme az életnek. De ez akkor történt mikor rájöttem hogy a testvérem még az örökségemből is kiforgatott, vagy legalábbis azon munkálkodott. De ez az érzés rövid ideig tartott szerencsére. Az segített, hogy mivel a halálával úgyis rájöttem hogy milyen rövid az élet és úgysem támaszthatom fel, elkezdtem maximálisan boldoggá tenni életem. Nem azt csináltam korábban sem amit a tömeg, hanem ami boldoggá, szabaddá és elégedetté tett. És így már akaratlanul de még mások is jókedvűek és optimisták szoktak lenni tőlem.

Persze azt előre tudtam pontosan hogy majd édesanyám halála nagyon meg fog rázni. De arra nem számítottam hogy az élet tud szép lenni az ilyen veszteségek után is. Például ösztönösen úgy "bosszultam" meg elvesztését hogy megismerkedtem egy kaliforniai hölggyel aki magyar szemmel nézve elképesztő vagyont örökölt. Na erre tényleg nem jutott eszembe az a pillanat amikor anyám koporsóját letették a sírba. És a testvérem is hülyének néztem amiért képes volt olyan lépéseket tenni hogy a romos házat jelentő hagyatékból is kitúrni igyekszik.

Át kell lépni a kudarcokon és veszteségeken, és az igazán nagy dolgokat kell csak észrevenni az életben. És úgy fogod érezni magad ahogy talán Salamon király érezhetett. Tapasztalatból mondom.

Őszinte részvétem!

Tudom, hogy mit érzel.. Nekem édesapám hunyt el áprilisban, szintén egy csúnya betegségben, 52 évesen... Bár én nem találkoztam vele napi szinten, de engem is nagyon megviselt a halála, még most is tudnék sírni bármelyik pillanatban, amikor eszembe jut. :-( Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, és sokszor gyötör a bűntudat, hogy miért nem tudtam neki segíteni meggyógyulni.. :-(

Nekem egyelőre fogalmam sincs, hogy mikor fog tompulni a fájdalom. Azt az egyet tudom, hogy nagyon nem örülne neki, hogy miatta teljesen letörök, szinte hallom, ahogy dorgál miatta. Próbálok a szépre gondolni. Tudom, hogy a hiánya sosem fog elmúlni, de talán idővel majd könnyebb lesz.

25N

Az anyám 18 éves volt mikor megszült, aztán pár évig ram sem akart nézni. Az ő anyja nevelt fel, egy 40 négyzetméteres jozsefvarosi lakásban, ő maga rokkantnyugdíjas volt. 9 voltam amikor az anyámhoz kerültem, Erzsébetvarosba. Nem tudtam soha úgy kezelni mint egy anyát, mert nekem ő nem az volt. 15 éves voltam amikor a Mama állapota egyre rosszabb lett, majd mikor be jelentették hogy javul, rá 2 napra meghalt.

Nem tudtam azóta se feldolgozni. Anyaval assig se voltam jo kapcsolatban, így leleptem otthonról.

Maszlag és angyalpor volt az ami akkor életben tartott, pár kőbányai sraccal laktam, a többiek minsent be szereztek ami akkor forgalomban volt. Igy a szervezetem kapott extasyt, amfetamiszarmazekokat, metamfetamin kristalyt, meszkalint, cracket, kodein kristalyt, Jobb napokon LSD is volt, rosszabbakon csak féktisztitó. Aztán az egyikük, elért a végállomásra. Megjelent köreinkben a heroin. Mikor először szívták nem voltam ott éppen. Másnap egy kölcsönkapott tűvel elintéztem magam. Az volt az első, amikor nem voltam egyedül. Szeretetet éreztem, és azt hogy vannak akiknek fontos vagyok. Tudtam hogy mit csinálok. Tudtam hogy mire képes. Majd mikor négy öt használat után nem sikerült szerezni napokig, olyan volt mintha lázam lenne, nagyon rosszul éreztem magam.

Ekkor ijedtem meg. Haza mentem. Lassan vége lett a nyárnak, folytattam az iskolát, azóta lediplomáztam, megházasodtam, és az első gyerekemet várom.

Ha a sors mélyre dob, az a legkönnyebb ha még mélyebbre mész. Ha már elég mélyen vagy nagyobb az esélye hogy talalsz valamit amibe kapaszkodhatsz, hogy ismét felkerülj.

Mikor Mama meghalt az egész gyermekkorom vele ment. Bármennyire is siralmas volt mindig élveztem es boldogan gondoltam rá vissza

Ertem, hogy faj edesanyad elvesztese. Szuleink elvesztesevel elobb-utobb szembe kell neznunk.

Engedd el.