Létezik olyan jelenség amikor a szülő rosszindulatúan tekint saját gyerekére és annak sikereire? Valakinek van ebben tapasztalata?

Ráadásul az "ő háza" is olyan volt mint egy igazi cigány putri.

Szegények is voltunk, hiába volt ez elején tényleg szép és nagy ház 30 év alatt teljesen lepusztult. Mindig arról szólt minden hogy majd megcsináljuk a tetőt, majd leszigeteljük, majd lefestjük, majd kifestünk, majd, majd, majd...örök beteljesítetlen álmai voltak csak.

Mindamellett ő is minden szart összeszedett, megtartott. Mikor felnőttünk akkor csináltunk testvéremmel nagytakarításokat amikor kidobtunk mindent ami csak lom volt.

Vagy nálunk is megvoltak az ilyen "csirkés" sztorik.

Neki is mániája volt, hogy kiengedte a tyúkokat, vagy csak lusta volt bezárni utánuk a kaput és mi meg hajthattuk össze. Na meg mindig megindokolta hogy "hagy takarítsák fel az udvart" meg "jobban nőnek". Nem mintha nem lett volna elég nagy udvar nekik amúgy is. Cserébe ha bárki jött hozzánk, akkor kib..szott undorító volt hogy össze volt szarva a lépcső, járda.

Vagy ugyanez volt hogy hozott kakast, és elengedte a lakásban mert milyen jó poén. Persze 2 perc után nekem ordított hogy beszart a kakas a szőnyegre és takarítsam fel. Vagy volt hogy a kotlós tyúk volt bent a lakásba mert "hagy költsön". Aztán egyszer össze szarta a saját fészkét. apám meg szintén velem ordított hogy miért nem hagytam leszállni a tyúkot a tojásokról, most rájuk szart...Mintha meg tudnád mondani egy tyúknak hova szarjon.

Így olvasva viccesnek tűnnek, de napi szinten átélni ennyire abszurd, beteges, kínos helyzeteket nem kellemes dolog, nem is csodálkozom hogy felnőtt koromra olyan elb..szott lettem amilyen.

Na meg bármikor bárki jött, akkor konkrétan szégyelltem magam már a lakás miatt is. Én bárhol jártam ott rend volt, tisztaság, elpakolt ruhák, kulturált közeg amiben fogadnak. Nálunk meg belépsz és az előtérből nyíló WC-ben rendszeresen nyitott ajtónál szart az apám. Remek mikor jössz haza egy haveroddal és első amit meglát az a csutka részeg apád ahogy trónol a budin. Meg mindenhol széthagyott mocsok, ruhák. És akkor még el sem kezdett üvöltözni.

Vagy a megjelenése sem volt jobb, mindig elvolt egy szál gatyában, meg 3 hetes atlétában, mosdatlanul, piásan. Konkrétan görény szagot árasztott magából és az egész ház is azt vette át. És totál kellemetlen volt, hogy bárki jött, simán kiment egy félig összeszart gatyában. Vagy ha vendégek jöttek akkor is mindenki kulturáltan, ő meg gatyában, részegen.

Na meg ha már gátolásról van szó, az is akadt.

Öcsém otthon lakott, dolgozott. Mikor apám megtudta hogy 250 felett keres, azonnal közölte hogy öcsémnek le kellene adnia a TELJES fizetését, hogy kifizesse a felnevelését és amúgy is ő a családfő, majd ő beosztja hogy ki mire költheti. Természetesen nem lett belőle semmi.

Vagy nálam is volt időszak, mikor azzal jött hogy nem fizeti az egyetemet, költözzek haza és maradjak örök életre az ő csicskája. Persze 250 km-ről szartam is arra amit mond.

Egyetlen szomorú dolog, hogy csak azért nem terrorizál már minket, mert meghalt 1,5 éve. Azt a napot éreztem életem egyik legboldogabb napjának. És szomorú belegondolni hogy ha élne akkor még azóta is ugyanúgy terrorban tartana minket.

Sajnos nálunk is megvolt az "ő az apád" szent szöveg. A másik meg, hogy mindenki, rokon, ismerős, barát leginkább csak befogta a fülét és nem vett tudomást a dolgokról.

Tipikus példa nagymamám. Mindig azzal jött hogy "Régen olyan rendes ember volt, velem mindig tiszteletteljes volt, én szeretem". Holott a háta mögött elhordta mindenfélének apám. Én meg mindig közöltem nagymamámmal hogy sokra megyek azzal hogy régen milyen volt, ha most pokollá teszi az életünket. Mindent letudott a régen jó ember volt szöveggel.

Másik hogy mindenki azzal jött hogy "az apád". Anyám is mondta hogy "mégis csak ő az apád". Rokonok is ha szidtam őt, akkor konkrétan engem csesztek le hogy "ne merészeljek így beszélni róla, MERT ő az apám, tisztelnem kell". Ergó nyomták a beléjük oltott szöveget hogy a szülő z szent és minden esetben imádnod kell.

Na meg leginkább mindenki leszarta. Úgy vannak ezzel az emberek hogy amíg az utcán ordít addig zavarja, de otthon meg azt csinál amit akar, az le van szarva.

Na meg amit még igazán utáltam benne, hogy minden állatiasságát félretéve baromi manipulatív is tudott lenni. Mindenkinek adta a nyájas szöveget, mindenki úgy ismerte hogy milyen kedves ember. Az hogy állathoz sem méltó módon bánik a családjával azt az emberek vagy nem tudták, vagy nem érdekelte őket.

Napi rendszer nagyjából ez volt: Suliból hazaértem, azonnal be akart fogni "dolgozni" magyarul mindegy mit kell csinálni csak csicskáztathasson. Aztán ha ellent mondtam akkor elhordott mindennek, ordítozott velem, majd jött a szöveg hogy "felhívom anyádat". Anyámnak meg egyrészt kínos volt hogy a munkahelyén hívogatják, másrészt nem tudott semmit tenni, így leginkább az volt hogy "segíts már apádnak". És én vagyok a szar mert nem segítek. Úgyhogy mindenki által el lettem könyvelve lustának, aki sosem segít, csak mert nem akarok egy légtérben lenni egy ilyen állattal.

És utólag, bármennyire is becsülöm anyámat, bármennyire is segített nekünk, mert élete, energiája minden percét arra áldozta hogy nekünk jobb életünk lehessen, valahol legbelül mégis megvetem azért, mert rákényszerített 2 gyermeket arra hogy egy ilyen állat mellett nőjenek fel. Mert egyedül neki lett volna lehetősége változtatni, kilépni a terrorból. Gyerekként nem tehetsz semmit, csak próbálsz túlélni aztán meg csodálkozik a világ hogy miért lettél ennyire elb..szott felnőtt.

Vagy a másik, hogy legszívesebben pofán verném azokat akik olyanokra hivatkoznak hogy "Ő nevelt fel" meg hogy "Neki köszönheted hogy létezel". Hát hagy ne kelljen már megköszönnöm azt hogy apám szeretett b..szni és ebből összehozott egy gyereket.

A mindennapos terrorizálást meg nem nevezném nevelésnek. Soha egy büdös jó szót nem hallottam tőle, soha egy dicséretet, soha semmit. Az élet döntéseiben soha nem volt mellettem. 14 évesen leszarta hova jelentkezem tovább, annyit mondott tök részegen összeakadó nyelvvel amit már írtam hogy "Tanulj mert dolgozni sosem fogsz". Ugyanez megismétlődött 18 évesen. Pestre költözve megkaptam hogy mennyi pénzébe kerülök, holott ami segélyt kapott azt konkrétan elitta. Ha hazamentem akkor megkaptam hogy minek mentem haza, ha nem mentem az volt a baj. Na meg anyám segített minket, gyakorlatilag a korábbi megtakarításaikat "éltem fel" egyetemi éveim alatt. Amiből az lett hogy csak még nagyobb bűnbak lettem, de legalább nulla kezdőtőkét biztosítottak nekem.

Ami még eszembe jutott, hogy a teljesítményeimet, sikereimet is mindig MAGÁNAK tekintette. Mindig mindenre azt mondta hogy "Mert az én vérem vagy" "Mert tőlem örökölted" "Mert te is XY vagy". Tipikus "Én f..szomból jött ez is" hozzáállás.

Ezzel gyakorlatilag pont az élet egyik legnagyobb örömét, a sikerélményt mérgezi meg az ilyen ember. Mert hiába érsz el egy teljesítményt, az agyadban olyan visszacsatolások lesznek hogy még ezt is csak és kizárólag neki köszönheted.

Én apám is teljesen így viselkedett régebben. Egy idő után annyira elitta az eszét, 50 felett hogy már 2 korty után is képtelen volt kontrollálni magát és akkor már mindenkivel olyan volt mint velünk, el is fordultak tőle.

De előtte vagy 20 évig mesterien viselte az álarcát. Ez is hatalmas fájdalom volt egész életemben, hogy nézek ki az utcára, hallom hogy apám jókedvűen jön haza, minden szomszéddal megáll beszélgetni, derültek, vidámak. Majd amint belép a házba akkor elkezd ordítani hogy "Hol az anyádba vagy te kis mocsok..."

Ez is baromira fájó, mikor látod hogy mindenkivel képes normálisan viselkedni, mindenkivel kedves, jó fej. Idegen gyerekeit dicséri, elmegy velük játszani, hoz nekik ajándékot. A saját családját meg leszarja. Volt hogy az én játékaim vitte el ajándéknak.

Mert ugye ez is mániája volt, hogy a külvilág felé mutatni kell valamit és ha bárhova ment akkor oda ajándékkal ment, mindig vitt bort, nyulat, baromfit, hurkát, kolbászt. Emlékszem volt hogy anyám egész nap a nyulat, tyúkot vágta majd apám elhordta ajándékba. Vagy volt hogy az élő állatot vitte el, mert hogy az az övé, és nehogy már mi zabáljuk meg. Az nem zavarta hogy mi etettük, mi takarítottuk, gondoztuk...

Komolyan mondom, szerintem nincs nagyobb bűn annál, mikor valaki a saját gyerekei életét teszi tönkre. Még az állatok is védelmezik a kölykeiket.

Illetve még amit utáltam, hogy hiába költöztem el, szinte minden nap szorongtam.

Akárhányszor anyám felhívtam hallottam hogy teljesen ki van idegileg, vagy épp apám ordított a háttérben. És szinte bűntudatot éreztem hogy "elmenekültem" onnan és most mások szenvednek azért mert nem tud engem b..szogatni.

Ami durva, hogy a halála előtti kb 1 évben szinte minden este arról álmodtam hogy részeg és ordít, mindig idegesen, kialvatlanul keltem fel. A halála után viszont azonnal elmúltak ezek az álmok.

Egyedül igazából azt sajnálom hogy soha nem kapta vissza azt a szenvedést amit ő okozott nekünk. 55 évesen gyakorlatilag lefeküdt aludni és többet nem kelt fel.

Hu, hát most elolvasva ezeket a történeteket, én még jól is jártam a hímsoviniszta, örömgyilkos, kárörvendő, saját keserűségét ránk nyomasztó apámmal.

Kérdésre: ha ötöst kaptam, azt mondta, hogy biztos puskáztam, vagy megsajnált a tanár. Ha valami érdekelt, vagy valamit néztem az csak szarság lehetett. Hasonló volt az érdeklődési körünk, de folyamatosan le akart húzni, amikor szakmabeli dolgokban jót csináltam, akkor max. anyumnak odasúgta nagy ritkán, hogy ez jó, nekem meg teli szájjal, "ilyenre úgysem leszel többé képes", "kivételes eset volt", "mindenki lenéz", "nő vagy, nem tudsz semmit". Lenézte a nőket, de azért arról valahogy soha nem volt szó, hogy anyám húzta ki a szarból sokszor, és ő tartotta el, amikor nem ment a vállalkozása. Nekem már kiskoromban mantrázta, hogy nőként szart sem érek. Ezért elkezdtem fiúsan viselkedni, amit a mai napig nem vetkőztem le.

Ja és az én apám is kedves volt másokkal. Mindig mondták nekünk, hogy jaj de jó nekünk, a szüleim nem váltak el, mit rinyálok.

De én nem értem az ilyen embereket, mi a jó büdös fszért akarnak gyereket, ha láthatóan idegesíti őket? Mert ő akart gyereket.

Bocs az offért, de Fatal Error az nagy bátorságra vall, hogy elismered, jobb lett az életed a halálával. Ez sajnos tabunak számít. Egyik barátnőm is nemrég ismerte be nekem, hogy apja halálával szabadult fel, mert az keményen terrorizálta.