Tekintve a körülményeket, normális ez a reakció vagy nagyon nagy a baj velem?

A szüleim enyhén (értsd qrvára) irányításmániásak. Mióta elköltöztem, ez nem érdekel, tudom "kezelni" (legalábbis tudom nem figyelembe venni). De annyit szívtam emiatt a kedves tulajdonságuk miatt az évek alatt, hogy van bennem valami ösztönszerű ellenállás. Volt egy barátom, imádták őt, talán jobban, mint engem, el voltak ájulva. Tervezgették az esküvőt, ha megláttak egy játékot, akkor "majd ilyet veszünk az unokáknak", napi szinten hallottam, hogy "tartsam meg magamnak, ne csesszem el" (az fel sem merült, hogy ő is elcseszheti, hiszen ő tökéletes), stb.

Na már most az ilyen ajnározások után nyilván a szüleimből lett elegem, de ha a páromra gondoltam is, kicsit undorral tettem. Nem tőle undorodtam, de kicsit taszított, hogy ő miért tökéletes, úgy ahogy van, míg nekem szinte a cipőm bekötését is minden nap újra elmagyarázzák. Nem vagyok az a tipikus lázadó típus, aki direkt a szülőknek nem tetsző baráttal állít haza, hogy hergeljem őket, de ez zavaró volt, hogy ennyire istenítették.

Aki volt ilyen helyzetben, szerintetek normális, hogy emiatt mindig egy picit úgy éreztem, hogy folyamatosan szeretek ki belőle? Vagy felnőtt ember létemre el kellene tudnom különíteni a szerelmi életemet és a családomat, és tudnom kellene "külön érezni"?