Szerintetek azok a gyerekek akiknek az apja meg ovis korukban kilep a csaladbol, azok mennyire fognak kotodni az apjukjoz ha nagyok felnottek lesznek?

Szia. Én elvalt szülő gyereke vagyok. 3 éves voltam mikor elvaltak a szüleim, nekem soha nem lett vele olyan apa - lánya kapcsolatom, mint ami a férjem és a lanyaim között van.

Az apámnak új családja lett, ezáltal én és a nővérem háttérbe szoroltunk, akaratos volt vagy nem ezt nem lehet tudni. Átlagos a kapcsolatunk mint pl: egy egyszerű rokonnal. Meg az eletszinvonalunk is teljesen más volt anyám egyedül nevelt minket szerényen, apamek gazdagon,de ez apámnak fel se tűnt hisz ő támogatott minket havi 5000fttal.Kedves kérdező meglehet oldani hogy jó kapcsolatod legyen de tenni kell érte éreztetni hogy fontos neked a gyereked, de még mindig azt mondom jobb elvalt gyereknek lenni mint ordibalasban felnoni.

A kiindulópontod hibás. A gyerekek (legalább is, ha nem heccelik öket ilyen irányba) nem haragszanak az apjukra azért, mert elváltak a szülei - ez akkor szokott elöfordulni, ha az anya vagy egyéb rokonok állandóan azon kérözdnek, hogy milyen szemét az apa, stb.

Egy gyerek a válástól függetlenül ugyanúgy szereti az apját is, ha hagyják. (Feltéve természetesen, hogy a válás elött tényleg apaként viselkedett - mert igen sok "ép" családban a gyereknek sokkal kevésbé van apja, mint sok "csonka" család esetén)

Akkor mint felnőtt gyerek írom a rémes tapasztalatokat:

(Talán én még ovi előtt lehettem mikor apám elment.)

Semennyire nem kötődöm apámhoz, nem keres és ő sem engem, csak nagyon nagyon riktán keressük egymást, azt sem egymás hogyléte iránti érdeklődésből, hanem ilyen-olyan hivatalos ügyek miatt.

Úgy kizárólagosan nem haragszom apámra. Gyerekként utálnom "kellett", mert bár nem uszított anyám direkt ellene, azért bármi negatív történt, vagy bármiben hátrányosabb helyzetben voltam, mint kortársaim, mindig az volt mondva, hogy ha apád velünk élne, nem lenne ez, ha apád nem hagyott volna itt téged, neked is meglenne az, mint más gyerekeknek, stb. Őőőőő, kit is hagyott el apám??? Szóval direkt uszítás nem volt, de anyám azért tudott annyit dumálni, hogy ne legyek túl kiegyensúlyzott...

Apám eleinte elviszegetett hétvégenként, de évről évre egyre ritkábban, míg végül egyáltalán nem mentünk már. De ebben inkább apai nagyanyám keze volt, pontosabban szája. Apám is belefáradt már szerintem mindenbe... Szóval azóta nem igazán van kapcsolatom apámmal eszem ágában sincs keresni. Az ő dolga lenne... Haragudni nem haragszom, de valójában gyerekkoromban sem éreztem őt a hibásnak, szóval akkor sem haragudtam. Annyi a harag, hogy nem kellettem volna én, ha ő tudta, hogy nem képes kijönni anyámmal!!!!!

Sokkal inkább haragszom anyámra! Mivel őt aztán jól ismerem, nagyjából tudom is, hogy miért alakult így. Anyám bár régen eljátszotta a szegény elhagyott anyukát, aki mekkora szent, hogy egyedül gürcöl gyerekeiért..., akkor is sima ügy volt, hogy nem egy akkora szent.

Velem is mindig mindenért veszekedett, vagy bármit csináltam a saját elképzelésem szerint, anyám a legapróbb dolgokba is beleszólt. Egészen elviselhetetlen volt mindig is, és én nem csodálom, hogy apám sem bírta ezt. Apám állítólag ha nem bírta itthon a feszültséget, elment a barátaival ide-oda. Míg végül megismerkedett egy nővel... Na ez tette fel az i-re a pontot. Anyám ugye maga a tökély, azt kommunikálta, hogy milyen szemét apám, másik nő, stb., hát beadta a válópert... De nekem így felnőttként tök egyértelmű, hogy inkább az lehetett, hogy előbb volt apámnak elege anyámból, és aztán engedett csak annak a nőnek. Anyámmal kijöttek volna, nem lett volna a nő sem...

Anyám, bár mindig vele éltem, sosem volt igazán közel hozzám, soha nem beszélgetett velem igazán, soha nem mertem neki fontos dolgokat elmondani, teljesen egyedül éreztem magam mellette. Ha valakire haragszom, az inkább anyám... Ha fizikailag itt is volt mindig, lelkileg sokkal inkább éreztem anyám hiányát, mint apámét!!! Hát jó, lehet azt elfogadtam, hogy apám nincs, de azt hogy anyám van, de valójában mégse van, az nem ment....

De egyébként komplettem kettejükre haragszom!

Két felnőtt ember, ha nem szereti egymást annyira, hogy békességben együtt éljenek mindig, akkor ne csináljanak gyereket, és kész!

Ideje lenne már állambácsinak dolgoznia a minőségi családok érdekében! Jó lenne ha büntetést kellene fizetniük az elvált embereknek, különösen azoknak, akiknek gyerekük is van...! Máris tisztább lenne a világ!

Én is elvált szülők gyereke vagyok. Ovis koromban váltak el először, amikor apa megcsalta anyát, aztán amikor iskolás lettem újra megpróbálták, de nem nagyon ment, mert sokat veszekedtek és apa megint hazudozott és próbálta csalni anyát, szóval elváltak. Én sosem kötődtem annyira apámhoz, mint például anyámhoz. Anyának mindig mindent magamtól elmeséltem, jókat nevettünk, együtt néztünk sorozatokat, nagyon jól ismertük egymást. Ellenben apámnak nem nagyon mondtam el mindent, mert például az osztálytársaimat sem ismerte, tehát hiába mesélnék valamit ha azt sem tudja ki kicsoda. És akárhányszor meséltem neki valamit, nem vettem azt észre, mint anyánál, hogy érdekli vagy nevet rajta. Nem is tudott/tud rólam sokat. Nem tudja, miről mit gondolok, mik a céljaim, mi az ami igazán érdekel stb. Apának egyébként van egy érdekes személyisége, ami elég idegesítő, tehát még az is zavart benne. Emlékszem, hogy nem nagyon szerettem azokat a hétvégéket, amikor apámnál kellett lenni vagy amikor vele kellett elmennem valahová nyáron,mert az sosem volt az igazi.

Ha apám egy igazi apa lett volna mindvégig, akkor lehet, hogy kicsit előrébb lennék, mert amíg kiskorú az ember, addig függ az apjától is,én például ezt utáltam. Mondok egy példát: Szívesen mentem volna egy táborba még gimnazista koromba, egy ilyen divattábor féleségbe, mert szerettem a divatot. Anya elengedett volna, mert legalább addigis közösségben leszek, de apám ezt hülyeségnek tartotta, mint az összes többi lányosabb dolgot. Ezért azt mondta ő erre nem ad ki pénzt. Anyám meg nem akarta egyedül kifizetni, amit meg is értek, de apám miatt egy csomó dologból kimaradtam.

Ő rontott el mindent és akkor még kamaszkoromban is próbált nevelni és előadta hogy ő a legokosabb meg ő semmiben sem hibás.

3 éves voltam, mikor váltak.

Apám nem szakadt meg, hogy láthasson. Volt, hogy egy fél évig felém se nézett. Sose tudtam, mikor lesz rám kíváncsi, egyszer csak megjelent.

10 évesen már nem szerettem. Akkor láttam utoljára.

12 éves voltam, mikor karácsonykor jött, hogy látni akar. Csak kiüzentem anyámmal, hogy most már én nem akarom látni.

Azóta se bántam meg.