Egyes szülők miért akarnak mindenáron ráerőltetni a gyerekükre egy olyan szakmát, amit ők elgondoltak neki?

talan azert mert tisztaban vannak az orszag helyzetevel, minek érdemes menni és minek nem.

pl ne legyen vki fodrasz amikor telített a szakma, vagy viragkötő.a gyerekek ezt nem tudják felmérni.

Tök mindegy, hogy telített szakma, vagy nem. Ha valaki pl. ügyvédnek születik, van érzéke, esze és kitartása hozzá, akkor úgyis ki fog tűnni a többi közül. Míg valakit jogi pályára kényszerítenek, abszolút más az érdeklődési köre, akkor ha vért izzad és sikerül kipréselnie magából egy valamire való eredményt, akkor is csak egy 23-adlagos jogász lesz, aki hülye lesz a szakmájához.

Anyám engem is belekényszerített a közgazdasági szakközépbe, gimnáziumot meg sem jelölhettem, de nem vette figyelembe, hogy olyan messze állt tőlem, mint innen az univerzum másik vége. Végigszenvedtem 5 évet (1x buktam is), totál 2-es érettségivel, és még akkor is azzal baszogatott, hogy majd csinálok egy könyvelő céget, mert az jól keres. Szerinted ez hol normális?

Szerintem ez is-is dolog.

Van aki tényleg ráerőlteti a gyerekére a saját vágyát. Viszont fordított esetben a szülőnek azt is kell nézni, hogy szeretné ha a gyereke egyszer önálló ember lehetne és nem az ő nyakán élősködő munkanélküli.

És vannak olyan emberek, akik nem veszik észre, mennyire elérhetetlen, életképtelen a cél amit maguk elé tűztek ki. Aztán majd jön a pofára esés, se munka, se képzettség és mehet robotolni minimálbérért. Attól sem lesznek boldogok.

Én pl. kőműves szakmát tanulok. Soha mégcsak megsem fordult a fejemben, hogy kőműves legyek, mert annyira nem érdekelt. Aztán most év elején már a kőműves osztályban találtam magam. Anyám választotta. Mondjuk itt én is hibás vagyok, mert szar tanuló voltam, 2-es volt az átlagom. Csak azért, mert nem láttam a táblát, és szégyeltem a szemüveget, meg tanulni se volt kedvem. Anyám viszont most is azt mondja, hogy muszáj kőműves legyek, mert abban van a pénz. Nem is illik hozzám, ehhez erő kéne, én nem vagyok valami erős, és úgy őszintén nem is tud érdekelni maga a szakma. Az osztálytársak utálnak, szivatnak, piszkálnak. Sok a roma gyerek, már csak ezért is lett volna jobb, ha ettől a szakmától minnél messzebb kerülök.

Az anyám pénzmániás, jobban szereti, mint engem, ő pl. a pénz miatt erőlteti rám. Na nem mintha máshol megállnám a helyem(itt sem), ahhoz túl elcseszett volt a gyerekkorom, a szar nevelés tönkretett.

Apám a védönöséget eröltette (holott töri-irodalomra akartam menni). Öt évig szenvedtem a sulival, végül otthagytam.

Megérte, tényleg. Most külföldön konyhalánykodok, ami viszont szuper.

Anyukám mindenéáron azt akarta, hogy nemzetközi kapcsolatk szakra menjek. Hagytam is magam rábeszélni. Jól ment, de nem szerettem. HIába mondtam, hogy én ezt abba akarom hagyni, de mindig azzal jött, hogy hát de milyen jó átlagod van...

Végül a tudta nélkül jelentkeztem jogász szakra, 200 km-re. Fel is vettek az egyetemre és a kollégiumba is, csak év elején mondtam meg neki. Hónapokig nem szólt hozzám, hogy, hogy vagyok képes egy ilyen jó szakot ott hagyni.

2012-ben végeztem, azóta is jogászként dolgozom, már középvezető beosztásban. Mostanra anyu is megbékélt, sőt valamilyen szinten büszke is rám, bár még mindig felhozza, hogy kár volt abbahagynom, mert inkább el kellett volna végeznem és felvennem jogi szemináriumokat ha az érdekel...

Nagyon egyszerű:

A saját beteljesületlen vágyaikat akarják a gyerekükkel beteljesíttetni, illetve olyan dolgok felé vinni a gyereket, ami nekik bejött.

Anyám mindig hajtogatta, hogy az egyetemi évek voltak neki a legszebbek, bla bla...

Addig addig, hogy én baromállat beadtam a derekamat, és mentem fősulira, diplomát is szereztem, de életem legszörnyűbb 3 és fél éve volt, és gyakorlatilag a kukában landolt az egész (mert nem érdekel, nem motivál, és nem az én világom)

Előtte szakmát szereztem, de nem dolgoztam benne aktívan (csak hobbi szinten, magamnak, ismerősöknek), mert ugye elmentem utána fősulira (barom barom barom). Na az a 3 év (2 év szakma +1 év technikusi) volt életem legszebb 3 éve.

Szóval amit én megtanultam, az az, hogy kicsi az esély, hogy az a jó irány, amerre a szüleid "terelnek". (nyilván ne legyél drogos bűnöző, de járd a saját utadat)

Éppen ezért, szülőként a lányomnak se akarom megmondani, hogy már pedig ezt vagy azt fogja csinálni, tanulni. Abban viszont amit szeret, és van hozzá érzéke, abban segítem, motiválom rá, egyengetem az útját benne, ahogy tudom.

Mostanra találtam meg az utamat (elmúltam már b@$$z@ meg 30 éves), és kijelenthetem, hogy taxisként boldog vagyok, hiába, általában semmibe se veszik ezt a munkát. A családom is lenézi (szülők, nagyszülők, rokonok), de meg tududnk belőle élni, lehet veszélyes, de nem hajtom szét magam, és jól is érzem magam benne. ja, és a családunkban sose volt még rajtam kívül taxis, de még csak fuvaros se senki, szóval nem követtem egy családi mintát vagy hagyományt se.