Elvált szülők, apa nélkül felnőtt emberek, gyerekek viszonya apjukhoz?

10 eves voltam mikor elvaltak.

Es igen apamnak tekintem mert barmi lesz mindig apam marad, a viszonyunk is jo, bar kb havonta 1x talalkozunk de napi szinten vagy 2 naponta telefonon beszelunk. Anyummal is szoktak beszelni attol hogy elvaltak!

Távoli ismerős, de ugyanakkor apámnak tekintem - bár ez így bután hangzik.

Nincs szoros kapcsolatunk - 20+ éve váltak el a szülők, az ország másik végében él -, mostanra talán még kevesebbet beszélünk, évi egy-két alkalommal. Gyerekként egy darabig próbálkozott, de a kétheti láthatás sosem volt meg, egy idő után lekorlátozódott arra, hogy néhány havonta, aztán csak iskolai szünetekben, ha belefér, aztán már az sem.

Mivel nagyon kicsi voltam még a válásnál, ezért nekem nem nagyon volt okom utálni, egyszerűen abba nőttem bele, hogy ő nincs. Anyámnak ugyan voltak kapcsolatai az évek során, de sosem lett "pótapám", szóval nekem apám az egyetlen apa, akit ismerek, épp ezért úgy is tekintek rá.

Valahol 18 éves korom körül volt egy időszak, mikor szorosabbra akarta húzni a családi kötelékeket, hiszen már lehet velem értelmesen beszélni, de nem tartott soká ez a próbálkozás.

Nem fűz hozzá sok kapcsolat, de annak ellenére, hogy alig ismerem, valamilyen szinten mégis apámként szeretem. Talán csak azért ez a ragaszkodás, mert nem volt más helyette, nem tudom. De még huszonéves felnőtt fejjel is szíven ütött pl. az, hogy a húgomék (féltestvérek második házasságból), miután őket is elhagyta, simán eldöntötték, hogy nekik ő nem apjuk, mert az anyjuk új, pár hónapos kapcsolata sokkal apaibb. És ezt a 15 éves leányzó kétely nélkül közölte - engem ez szíven ütött. Még mindig azt gondolom, hogy mindennek ellenére ő az apám, apánk. Bár ha olyan helyzetbe kerülnék, segítségért biztosan nem fordulnék hozzá, tisztában vagyok azzal, hogy megbízhatatlan.

4 éves koromban váltak el anyáék, utána kb. azonnal összeköltöztünk a nevelőapámmal.

Apa eleinte sokat volt velem, vitt magával mindenhova, de aztán olyan 9-10 éves koromban ez megszakadt és pénzzel próbálta ezt pótolni, nem tudtam olyat kitalálni, amit ne kaptam volna meg tőle. Akkor ez nem zavart, mert a nevelőapám teljesen olyan volt, mintha az igazi apám lenne és ez a mai napig sem változott.

Annyival jobb, hogy 15-16 éves korom óta az apám aktívabban részt vesz az életemben, járunk együtt teniszezni, síelni, nyaralni és az unokáját is imádja.:)

Régen haragudtam, hogy fontosabb volt neki a munkája, vagy 1-1 külföldi út, de ezeket az idő folyamán "elfelejtettem". És jobb is így.:)

Engem sose nevelt. Az ital fontosabb volt, már a születésem előtt is, így anyám kirúgta. De jól tette. Azóta az eszét is elitta már. Semmim nem lenne, ha ő nevelt volna. Se normális család, se békesség, se egy ötszázas.

Az utcán már nem ismer meg. Nem is találkozunk. Mikor kérdezrem, miért nem jött, azt mondta, anyám nem engedte. Ez hazugság, és ki is verte a biztosítékot.

Igazából sosem gondolok rá. Nem része az életemnek. Csak egy idegen a sok közül. És nem is bánom, hogy így alakult, mert nekem így a legjobb.