Normális hogy nem szeretek hazajárni, mert a családom körül egy senkinek érzem magam?

Alapvetően egy pozitív, életvidám ember vagyok, de a családom közelében egy senkinek érzem magam. Nem rossz velük a kapcsolatom, de egyszerűen az életkedvem is elveszik mindentől. Ők azok az emberek, akik mindenben csak a rosszat látják. Ha valamit elmesélek lelkesen, nagyon ügyesen el tudják venni tőle a kedvem. Például múltkor meséltem az új állásomról, amit tök hosszú keresgélés után találtam és egész izgalmasan hangzik, mire azt mondták, hogy jobb mint a semmi, bár szégyen, hogy ebben az országban diplomával csak ilyen munkát lehet találni. Megjegyzem irodai munkáról van szó, nem utcaseprésről. De ez csak egy példa az ezer körül. Soha nem volt elég jó nekik semmi se, amit csináltam. Életemben egyszer se dicsértek meg. Már semmiről se szeretek beszélni nekik, mert csak elveszik az adott dologtól a kedvem. Legutóbb azért szóltak be miért járok táncolni (igazából zumba), mikor mindig is kétballábas voltam. Mondjuk a mozgás öröméért? Ha van párom, inkább nem is beszélek róla, mert már látatlanban is leszólják (miért lakik olyan messze, miért csak érettségije van, stb)

De egyébként nem csak velem ilyenek, magukkal szemben is ilyen kritikusok. Állandóan panaszkodnak és soha semminek se tudnak örülni. Ezek után még csodálkoznak miért csak 2-3 havonta járok haza.

Szerintetek túl szigorú vagyok velük? Gyakrabban kellene hazajárnom akkor is, ha rosszul érzem ott magam?