"Normál" és kései gyermek kapcsolata?

Engem a szüleim szerintem ideális korukban vállaltak, anyukám 26, apukám pedig 29 éves volt. Én voltam az első gyermek, de néhány év korkülönbséggel érkeztek a testvéreim. Rengeteget foglalkoztak velünk, kiskorunkban játszottak, tanítgattak bennünket, később napközi helyett leültek és megírták velünk a házit, utána játszhattunk, semmilyen sportot nem erőltettek ránk, ennek ellenére támogatták, ha valamire szerettünk volna menni. Ennek köszönhetően énekkarra jártam a húgommal, én karatéra, az öcsém pedig judora. Ezen kívül arra neveltek, hogyha felnőttem, akkor álljak a saját lábamra, jelenleg 50, illetve 52 évesek, de nem érzik maguknak öregnek, inkább örülnek, hogy kezdenek kirepülni a gyerekek és maguk lehetnek.

A párom ennek teljes ellentéte. A szülei 40 éves korukban vállalták, a testvéreivel 10+ év korkülönbség van köztük. Az anyja beadta őt elsős korától kezdve mindenféle sportra és külön foglalkozásra, amiről a páromnak rossz élményei vannak (mindenhova csak 3-5 hónapokig járt, majd otthagyta, de az anyja beíratta másra), azonban az anyja meggyőződése a mai napig, hogy nagyon jól cselekedett, mert egy gyereket le kell foglalni egész napra, különben este nem lehet vele bírni, ahogy ő mondaná "majd én is meglátom ha lesz gyerekem". Ezen kívül én azt látom, hogy őt inkább arra nevelték, hogyha felnő, akkor a szüleiért kell élni, durván fogalmazva őket kell szolgálnia öregkorukban. Erre egy példa: mikor nem akart az anyjának elmenni bevásárolni, mert egész nap talpon volt, akkor az anyja kiborult, hogy "nem a fészek szállt a gólyára" - ezzel mintha azt mondta volna, hogy ő szülte és ő rendelkezik felette.

Számomra nagyon furcsa ami a családjukban megy, de a páromnak ez a természetes, hiszen erre nevelték. Nálunk a nagymamáim már 75 évesek, de nem szorulnak mindennapi abajgatásra úgy, mint a párom 64 éves anyja, képesek elmenni a boltba (havi egyszer a fiaik elviszik őket nagybevásárlásra), ellátni önmagukat, lefoglalják magukat napközben annak ellenére, hogy nyugdíjasak.

Mikor a páromnak felhozom a nagymamáim példáját, akkor azzal magyarázza a helyzetet, hogy biztos az ő anyjának nehezebb élete volt, nem tudhatjuk mitől szorul előbb segítségre - pedig egyáltalán nem tűnik betegnek, sőt orvosilag alátámasztott betegsége sincs.

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni és megérteni az ő kapcsolatukat, van rá mód, hogy valaha is erre sor kerüljön?

Mára már ha az anyjáról van szó, inkább kerülöm a témát, főleg azért, mert kölcsönösen gyűlöljük egymást, neki meggyőződése, hogy a fia az övé.