Lúzer vagyok és szolgalelkű. Hogyan gyógyuljak meg belőle?

A kérdés jó kategóriában van. Édesanyám mindig az idősebbek tiszteletére tanított, jómodorra, illemre, hangomat nem lehetett hallani. Tisztelettel beszéltem mindenkivel, még a szomszéd gyerekkel is. Elég hamar megtanultam a tetszikezést, ha teljesen véletlenül jó napot kívánokkal köszöntem kamaszkoromban (16-18), iszonyatos cirkusz lett, ami miatt nagyon szégyelltem magam, hogy lehettem ilyen. Nagyon sok cirkusz úgy végződött, hogy magamtól bementem a fürdőbe szégyellni magamat egy félórára, mert nem bírtam a saját szemembe nézni a tükörben, amikor anyám ócsárolt, ahogy csak bírt, hogy hogy lehetettem ilyen, akivel ezt is meg lehet tenni.

Nagyon sok dolgot tudnék írni, ha valakit érdekel, írok még, pontosítok, de most nem akarok regényt írni, mert nem ez a lényeg. A lényeg, hogy a fürdőszoba megmaradt.

Másfelől igen szoros úri nevelést kaptam, be is adtak egy lányneveldébe, leánygimnáziumban érettségiztem, 10 éves koromtól 18 éves koromig voltam ott kollégista. Nem kamu, akkor voltak Abigél-féle neveldék, mostmár ott is lazult a rend. Lényeg az, hogy mivel testvérem nincs, felnőttek közt nőttem fel, a gyerektársasághoz nem olyan lazasággal álltam hozzá, mint azok a gyerekek, akiknek ez természetes volt. Nekem játszópajtásom se volt otthon, anyuval játszottunk mindig, társasjátékot, sakkot. De vágytam volna a kollégiumban a többiek társaságára, csak béna voltam, szemüveges, kövérkés, testileg ügyetlen kislány, aki ráadásul tanulós volt, és a másnapi ötös dolgozatot többre értékelte, mint a játékot az osztálytársaival.

Ennek következtében elég gyorsan kiközösítettek és bántalmaztak, ebben az egyik nevelő segítségükre is volt. Az igazgatóig is elment az ügy, mégse tett senki semmit. 8 évig terrorizáltak, és én megtanultam úgy hallgatni, hogy magam is azt hittem, elfelejtettem beszélni, csak tanórán szólaltam meg, ha kérdeztek.

Felnőttként azt veszem észre magamon, hogy MINDENKINEK meg akarok felelni, és mivel a legnagyobbakat azért kaptam otthon, hogytejóIsten, mit fognak gondolni rólunk, ezért nagyon próbálok megfelelni a külvilágnak is. Én nagyon csodálkozom azon, hogy mostmár ez a slendrián világ lett, hogy sz@runk arra, ki mit gondol. Nem túlzok: nálunk ez volt a LEGFONTOSABB. Anyám szerint nem baj, ha belül marjuk is egymást, csak ki ne tudódjon. Ezt verték belém.

Nem tudok nemet mondani senkinek. Ha teljesen normálisan szóba áll velem egy korombeli, pl egy pénztáros lány, már mindent megtennék neki legszívesebben, mert ÚRISTEN, SZÓBAÁLLT VELEM NORMÁLISAN!! és meg akarom hálálni. Sok mindent megtettem és megteszek azóta is erőmön felül, hogy szeressenek. Családon belül csicskának álltam be, és a kitagadások, megalázások után is még a nagynénémnek is mindent megteszek, hogy helyreálljon a régi rend és ne én legyek a rossz. Hogy elfogadjanak.

A munkahelyemen egy főnök előtt se tudtam kiállni magamért. Emiatt már 3 helyen csicskáztattak és nevettek a szemembe, hogy mekkora lúzer vagyok. Én voltam az, aki már a többiek után is dolgozott szabadidejében legidősebbként, 29 évesen, amikor a diákmunkán a tizenévesek röhögtek szemen, hogy ez egy lúzer és nem vettek komolyan. Az én szavam a büdös életben még sehol nem ért semmit.

És most jön a poén: 31 éves, házas asszony vagyok (még gyerek nélkül). A férjem nehezen érti ezt meg, de támogat. Ő egészséges lelkű, én lelki nyomorék. Pszichológushoz járunk, de még magam előtt is szégyellem. Nincs semmi pozitív változás. Kérlek, segítsen valaki, ha át tudja érezni, hogy mit állítsak magamon, mit tehetnék még!