Hogyan vehetném rá anyát, hogy elfogadja az én döntésemet?

A helyzet az, hogy nyolcadikos vagyok, és elérkeztem a ponthoz, ahol felmerül a kérdés: hogyan tovább? Mit kellene tennem a jövőben, mi az, amit szívesen tanulnék, mi lenne a legjobb?

Nem tudom még pontosan, és teljesen kétségbeesek már a gondolattól is, hogy itt és most döntenem kell. De nem is ez a fő probléma...

Nagyon szeretek rajzolni, mások szerint megy is, de: Csak animéket rajzolok, és ha realisztikus/más stílusú művet kell elkészítenem, szorongok, kifejezetten utálom olyankor a rajzolást.

És itt jön a képbe anyukám, aki azt akarja, hogy mindenképpen művészeti iskolában folytassam a tanulmányaimat. Művészeti iskolában, ahol nem díjazzák a stílusomat, és nem tudnám azt csinálni, amit szeretek. Akkor mégis mi értelme van?

Eldöntöttem, hogy gimnáziumba megyek tovább, és hobbiszinten folytatom a rajzolást, viszont ebből is vita lett. Anya szerint értelmetlen, és ha már "tehetséges" vagyok, legalább csináljam azt, amit szerinte én élvezek és szeretek. Hiába mondtam neki, hogy nem fog menni, ő nem akarja ezt elfogadni - azt szeretné, hogy szakmám is legyen, és a gimnázium ilyen szempontból teljesen alkalmatlan.

Persze, egyszerűen csak választani kellene valami mást, de mivel semmi sem "érdekel", és nem is vagyok a legjobb tanuló (mondjuk úgy, hogy elég figyelmetlen vagyok ahhoz, hogy 3,5-re álljak...), ezért nincs túl sok választási lehetőségem.

Nincs elég bátorságom ahhoz, hogy úgymond azt csináljak, amit akarok, és ezért állandóan stresszelek, ha szóba jön a továbbtanulás.

Hogyan vehetném rá egyáltalán anyát, hogy meghallgasson, és elfogadja döntésemet? Félek elmondani neki, hogy én mit akarok, és valószínűleg ki is nevetne az indokaim miatt. Azt is szeretné, hogy ne rajzoljak többet ebben a stílusban, mert nincs értelme... mintha azért csinálnám, mert van, és nem szórakozásból...

14/L