Érdemes lenne leülni apával beszélni, vagy hagyjuk, hogy magától elfogadja?

Mindig is nagyon erőltette, hogy azt tanuljam, amit ő. A gimi utolsó évében kötöttem vele egy egyezséget, hogy kapok egy év "szabadságot" és akkor a következő évben elkezdem az egyetemet, ahová ő is járt. De aztán tavaly júniusban megtudtam, hogy terhes vagyok, így nem kezdtem el az egyetemet, mert abban ő is igazat adott, hogy egy pici mellett azt lehetetlen megcsinálni.

De mindig, amikor találkozunk, előkerül ez a téma és szinte mindenki tisztában van azzal, hogy én azt az iskolát sosem fogom elkezdeni. Kivéve apa... Folyton azt mondja, hogy alig várja már, hogy én is ott tanuljak és hogy X és Y gyereke már az első évet alig bírta, de biztos benne, hogy én ott is sikeres leszek.

Voltunk most együtt nyaralni és ott próbáltam neki mondani, hogy talán a következő évben jelentkezek a Corvinusra, hogy hátha leesik neki, hogy engem az az egyetem nem is vonzott annyira, mint hiszi, de nem. Úgy érzem, hogy csak akkor fogná fel, ha elmondanám, hogy igazából sosem akartam odamenni és én azt az egy évet is azért kértem, hogy kitaláljam, mi legyen velem.

Viszont úgy érzem, akkor csalódna, hiszen eddig egy álomban bízott.